Megfáztam. Nem kicsit, hanem nagyon. Már vagy 36,9 a testhőm és folyton levert vagyok, álmos – vagy inkább dühös, hogy nem tudtam kialudni magam? Nem tudom. Csak azt, hogy mi azért kaptunk ekkora koncot a nyakunkba, akár 37 fokos „lázat” is, hogy átérezzük a szülés minden mozzanatát.

De lehet-e ekkora konccal élni?

Mi rettentő nyűgösek vagyunk a legapróbb betegségtől is, attól, ha gyermekünk ránk tüsszent, ha a légkondit ki kell kapcsolni a kocsiban, hogy nehogy a kicsik megfázzanak, majd tízszeresére tesszük mikor már kiszálltak. Bosszankodunk, ha egy játszótéri félrelépés után akár napokig sem megy úgy a foci, ahogy régen, vagy éppen azért, mert befaltam az esti maradékokat, amiben ugye hagyma volt, és amit már gyermekkorom óta óvatosan fogyasztok. Ilyenek vagyunk mi. Nem magunkat féltjük, sokkal inkább a kiszámíthatóságunkat a munkahelyen, a focicsapatban és a családi közegben. Azt az ideált, hogy apa az erős, egészséges, a mindig friss és a legnagyobb gonosszal is bátran megküzdő személy, akit senki, legfőképpen, semmi nem tud legyőzni. Ehhez pedig hihetetlen energiákat mozgósítva rendelünk hozzá minden betegséget, egészségmegvonó valamit, ami felüti akárcsak neszét, hogy nehogy lábadoznunk kelljen.

Így vagyok én is, évente legalább egyszer a műtőasztalon…

Persze, nem mindig játékból. Mert igaz, volt amikor az este elfogyasztott hagyma és az arra be nem vitt cholagol tett padlóra. Mármint szó szerint: egy egész éjjel feküdtem a földön hajnalban már rohammentőt hívva, akiket leginkább csak az érdekelt, hogy apuka mit fogyasztott. Mármint mennyi pálinkát és sört ivott, miközben én hiába mondtam, hogy halálom tusáját járom és egyébként is… Szóval, hogy az a legfőbb bajom, hogy minden köröttem megváltozott, melyekhez nagyon nehezen alkalmazkodom, így vigyenek be, mert a szívem lesz az. És volt, amikor kivártam, hős apukaként vagy 10 órát halogattam az egyértelmű jelek felismerését, mert ha éjjel mentőt hívok, akkor az biztos rögzül a gyermekben, így hogy még egyenruhásokat se lássanak, egy átszenvedett, pokoli éjszaka után pacsirta szóra magam indultam el a Jánosba, ahol szinte rögtön toltak is a zölddel borított kábulatba, hiszen durván perforált a vakbelem. És még most sem tudom, hogy mi a jobb? Megelőzni, megőrizni férfi mivoltunkat, tartani magunkat, vagy tényleg az első szuszra már orvosi konzíliumot kérni. Maradva a tényleges felvetésnél, azt hiszem, jobb a bajt megelőzni, mintsem bírni, bírni – pláne, hogy a műtétem után két hétig a gyermekeim ápoltak, és elég könnyű volt azt a kiszolgálást megszokni… :)