A történteket olvasván helyreállt bennem a kizökkent világ, minden rosszkedv és aggodalom elpárolgott, és azonnal meg akartam osztani a históriát másokkal. Mindjárt meg is osztom, de előbb hadd emlegessem meg Katót, akit a történet eszembe juttatott.

Kató nagyanyám legendás kotlósa volt, bóbitával a fején, vérpiros kis tarajjal, ami a kotlás idejére teljesen elhalványult. Ez az első jel, mondta nagyanyám, és minden lelkifurdalás nélkül egy vödör jéghideg vízbe mártogatta a két másik, elhalványult tarajú, az anyaság lázában égő fiatal tyúkot. – Katónál nincs jobb kotlós, ezek meg csak tojjanak tovább!

Kató épp visszaugrott a szalmával bélelt jókora kosárba, amiben tizenkét tojás várakozott. Elhelyezkedett, rendezgette magát, aztán csönd lett. Nagyanyám betámasztotta a fáskamra ajtaját, ne zavarjátok, szólt ránk, akkor nem fognak kikelni a kiscsibék.

De kikeltek. Mind. Azon a tavaszon tizenegy sárga és egy fekete csibe bújt ki a tojásból. A fekete kiscsibe egyik lábára sántított. Az egészségesek, amikor már erőre kaptak, ahol csak lehetett, csipdesték a kis feketét. Hol a fejét, hol a pihés szárnyait. Kató sokszor a szárnyával, volt, hogy a lábával söpörte odébb a kis gonoszokat. Így óvta, védte a sánta, fekete csibéjét.

Egy délben néztük Katót, a körülötte futkározó kis sárga golyókkal meg az egy bicegő feketével. Nagyanyám a vállamra tette a kezét. – Te még nem ismerted Katót fiatal csirke korából. Őt is vágták, bántották a többiek… Látod, nem felejtette el.

Mert Kata búbos volt. Ráadásul sántított.

---

Akkor most továbbadom a húsvét napjaiban megesett történetet. Zsóka, Lilla édesanyja mesélte el.

Lilláék tartanak tyúkokat és tavaly vettek egy keltetőgépet. De a tavalyi tojások nem keltek ki. A kakasra fogták a sikertelenséget, de idén új kakasuk van és újra próbálkoztak. Melegítették, forgatták, spriccelték, vigyázták a tojásokat. Az egész család együtt várakozott. Teltek-múltak a napok és egyik este, március közepén, Lilla boldogan telefonált: „Kelnek a pipik!” Pont jókor, mert az ötéves Márton pár napja a karanténba szorulva, az óvodahiánytól unatkozva, nagyon undok volt. Na, reggelre a konyhában csodavilág kerekedett, repedtek a tojások, keltek a pipik. Két nap múlva este Lilla aggodalmasan telefonált. Van egy tojás, amelyikből már két napja nem tud kijönni a kiscsirke, nem meri kibontani, azt hallotta, akkor nem fog megmaradni. Megnyugtattam, hogy én már sok csirkét segítettem ki a tojásból és még soha nem volt baj. Másnap este megint Lilla telefonja. „Jobb lett volna, ha a kiszabadított csirke a tojásba fullad, mert nyomorék az egyik lába. Pedig gyönyörű, mert fekete!” Mondtam, ne aggódjon, hogy ha fel tud állni és eszik, akkor megmarad, láttam már sok sánta tyúkot. „Ha nem bontod ki, akkor azt bánnád, hogy hagytad elpusztulni.”

Pár nap múlva szomorú telefon, a kis nyomorék, fekete pipi a végét járja. Na, hatalmas gyász kerekedett. Márton eltemette, síremléket emelt és attól fogva minden este azért imádkozott, hogy a kis fekete pipi feltámadjon. Lilla próbálta lebeszélni erről, de nem lehetett.

Közben, amíg a keltetőgéppel voltak elfoglalva, a baromfiudvarban egy tyúk kotlani kezdett, ráült négy tojásra. Amikor észrevették, hagyták, hátha lesz valami? És lett!

„Húsvét vasárnap reggelre, feltámadásra a kotlós alatt egy fekete kispipi csipogott.”

Húsvét vasárnap reggelre, feltámadásra a kotlós alatt egy fekete kispipi csipogott. A négy tojásból ez az egy kelt ki. Márton feltámadt fekete pipije!

Kérdeztem Lillát, hogy mit szólt hozzá Márton?

Lilla azt válaszolta: „Márton? Hát Márton tudta, hitte, hogy feltámad, de hogy én mit szóltam hozzá…!?”