Néhány hónappal ezelőtt Csepregi Évától hallottam először Mátyásról és az ő élményprogramjáról. A népszerű énekesnő ugyanis 1995 óta tevékenykedik az értelmileg sérült fiatalokat támogató Fényszóró Kulturális Alapítvány elnökeként, és a közel 30 éve működő szervezetük célja, hogy különböző művészeti ágakon keresztül összehozzák a fogyatékossággal élő és az egészséges embereket.  

– Nagy dobásra készülünk az alapítvánnyal: Sőnfeld Mátyás zeneterapeuta fejlesztő programját szeretnénk megvalósítani több Pest vármegyei intézetben – újságolta Éva tavaly októberben. – Matyi fantasztikus szakember, rendkívül felkészült, hihetetlenül sokoldalú, és mindenből hangszert készít. A foglalkozásokon játszik a gyerekekkel, és zenél velük. Imádják a fiatalok – tette hozzá mosolyogva.

Mátyással, vagy ahogy a gyerekek szólítják, Matyi bácsival a budapesti 3. kerületi Csalogány EGYMI-ben (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény – a szerk.) találkozom, és még mielőtt elkezdődne a foglalkozás, arról faggatom, hogyan került kapcsolatba a Fényszóró-val.

– Az alapítvány titkárával, Mailingerné Anikóval együtt dolgoztam az előző munkahelyemen, a Szellő utcai EGYMI-ben, onnan ismertük egymást – meséli a Zenebatyu Élményprogram megalapítója. – Az évek során az iskola zeneszakkörével nagyon sok Fényszóró-s rendezvényen vettünk részt az Uránia filmszínházban vagy a Fővárosi Nagycirkusz színpadán. Anikó figyelemmel kísérte az interaktív zenés programjaimat, és ő vetette fel, hogy ezek nagyon jól beleillenek az alapítvány profiljába. Jelenleg egy 22 alkalomból álló zenés fejlesztő programsorozatot tartok egy „Fényszóró-s”pályázat részeként, illetve keretében, amelyet az én vállalkozásom, a Zenebatyu Élményprogram „karolt fel”, arra épül. Vannak olyan intézmények, ahol csak 1-1 alkalommal tartok foglalkozást, míg például itt, a Csalogány EGYMI-ben egy 8 alkalmas sorozatot viszek, amelynek során végigveszünk 7 hangszert, az utolsó héten pedig egy nagy összefoglalóval zárjuk a szériát.  

Interaktív élményprogram

Mátyás pszichopedagógusként és tanulásban akadályozottak pedagógusaként 14 évig tanított ének-zenét egy speciális intézményben a 3. kerületi Szellő utcai EGYMI-ben. Elmondása szerint ennyi idő alatt megtapasztalta, hogyan lehet a leghatékonyabban, élményszerűen átadni a zene rejtelmeit, törvényszerűségeit. 2011-ben vált zeneterapeutává, tavaly óta pedig főállásban vállalkozóként tevékenykedik.  

Sőnfeld Mátyás egy szívószálhangszerrel

– A Zenebatyu Élményprogram a saját szellemi termékem, és életem egyik legfontosabb munkája. Bátran mondhatom, hogy az évek során a szenvedélyemmé vált – mondja Matyi. – Ez egy interaktív élményprogram, melynek során nagyon sok játékot tanulunk, különleges hangszerekkel találkozunk, és természetesen közösen zenélünk. Az óvodásoknak, valamint a kisiskolásoknak szóló foglalkozásokon a gyerekek játszva ismerkednek meg a hangszerek fajtáival, tulajdonságaival, a zene és a fizika összefüggéseivel. Mindeközben rengeteg izgalmas zenés kísérletet végzünk, melyeken keresztül a kicsik és a nagyobbak játék közben, észrevétlenül sajátítják el a zenés fogalmakat, a hangok törvényszerűségeit is. Emellett megismerik az ökohangszer-készítés fortélyait, és a készített hangszereket hazavihetik – teszi hozzá Matyi, aki az élményszerű zene szemléletét 2011 és 2016 között a Bátor Tábor zeneszakértőjeként, 2016-tól 2020-ig pedig az ELTE Gyógypedagógiai Karának oktatójaként felnőtteknek is átadta.

A szívószálhangszertől a zenebatyuig

A programsorozat keretében a zeneterapeuta hétfő délutánonként „zenebatyuzik” a Csalogány EGYMI-ben, ahol most csendes megfigyelőként veszek részt az értelmileg sérült gyermekeknek és fiataloknak tartott, cseppet sem szokványos foglalkozáson. Matyi először szívószálból és egy műanyag lapból készít hangszert. Majd áttér a mai nap fő témájára-hangszerére és a szájharmonikát mutatja be, kicsi, közepes, nagy, 2 és 4 oldalú változatban, a fiatalok nem kis örömére nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is, a saját maga írt 4 soros hangszerverssel megspékelve: „Rezegnek benne a fémlapok, Pofagyalúnak is hívhatod, Tornáztasd meg már a pofikád, Fújd és szívd a szájharmonikát.” Ezután megismerhetjük a szájharmonika flakonból készített öko-változatát, majd kísérletező kedvű zeneterapeutaként Matyi azt a kérdést firtatja, vajon lehet-e kéz nélkül szájharmonikázni? A foglalkozás közepe táján megmozgatja egy kicsit a társaságot, a fiatalok pedig felettébb élvezik, hogy lábbal doboghatnak a padlón. Később mindenki választ magának egy hangszert a varázslatos zenebatyuból, ezután következik a közös éneklés, a körbenjárás a teremben, végül pedig levezetésképpen eléneklik a búcsúdalt. A 45 perc szinte észrevétlenül elröpült, miközben Matyi az első pillanattól az utolsóig lekötötte a fiatalok figyelmét.

– Minden előadás egyformán épül fel – magyarázza a foglalkozás után. – Szívószálhangszerrel kezdünk, amit mindig egy autentikus hangszer, majd annak az ökopárja követ. Ezután jön egy mozgásos játék, az energiser, ahogy én hívom: itt, a sérült fiatalokkal most csak dobogtunk, mert ha túlságosan megmozgatnám őket, akkor nem biztos, hogy „visszatalálnának” a foglalkozás közepén. Az óvodákban jóval több mozgással, szaladgálással színesítjük az órákat. A mozgásos részt a zenés kísérlet, majd a hangszervers követi, végül pedig következik az ún. csináld magad rész, amikor olyan ökohangszert készítünk, amit aztán a gyerekek otthon is újra tudnak alkotni. Például spatula szájharmonikát, amihez mindössze 2 spatulára, 2 befőttes gumira és 1 csík papírdarabra van szükség. A papír, mint fűszál az ujjunk közt, megrezeg, dallamot is játszik – teszi hozzá szakmai megjegyzésként.

– A felsorolt tevékenységek pozitívan hatnak számos készségre és képességre. a közös éneklés és zenélés boldoggá tesz, megnyugtat, felszabadulttá tesz, és személyiségfejlesztő hatású. A zene aktivizálja a nyelvi készségek központját, felszínre hoz érzelmeket és élményeket. Képes fejleszteni az empátiás készségeket, a szociális érzéket. Erőteljesen hat a beszédkészségre, a képzelőerőre, az improvizációs készségre, és javítja a koncentrációt. A ritmusok és harmóniák segítségével a nagy és finommozgás fejlődését érhetjük el. Ezért tudjuk használni a zenét terápiás, gyógyító, fejlesztő célokra. Ezek a foglalkozások fejlesztik a figyelmet, a kreativitást, a tapasztalati tanulást, a logikai következtetést, a memóriát, az önkontrollt, a fegyelmet, a közösséghez való alkalmazkodást, és nem utolsósorban a környezettudatosságot is.  

Mankóból fuvolát, gumikesztyűből skótdudát...  

Vajon mi motiválta Mátyást arra, hogy újrahasznosítható anyagokból készítsen hangszereket, és hogy ezt a szemléletet továbbadja, illetve népszerűsítse az élményprogramjában?  

– Az volt a célom, hogy egy egyszerű hangszer elkészítésén keresztül megtanítsam a gyerekeket és a felnőtteket a háztartási hulladékok újragondolására, újrahasznosítására, és rávezessem őket arra a felismerésre, hogy a kidobásra ítélt tárgyak is lehetnek még hasznosak – magyarázza lelkesen. – Hogy a flakon  ukuleléhez, azaz a flakoleléhez elég egy műanyag palack, egy horgászdamil, egy olló, és máris megszólal.  Ha van otthon fémkupak, joghurtos doboz, papírguriga, vagy épp gumiabroncs, akkor már csak egy kis fantázia szükségeltetik és már indulhat is az alkotás. Azt szoktam mondani, hogy aki ismer, tudja, hogy mindenből hangszert készítek. Nagyon jó látni, hogy a hangszerbemutatóim során a gyerekek megtanulják, miként készíthetünk szívószálból furulyát, műanyagpohárból szaxofont, mankóból fuvolát és gumikesztyűből skótdudát.  

Ha már ennél a témánál tartunk, Matyi megoszt velem egy kedves családi történetet.

– Az óvodás kislányom abszolút muzikális, és azt szokta mondani, hogy ő már unja a Zenebatyut, mert már kívülről fújja. Ami persze nem igaz, hiszen sok mindent nem látott még belőle, de nem is erőltetem. A program lényegét viszont jól ismeri, olyannyira, hogy nemrég a következő kéréssel fordult hozzám: „Figyi, apa! Kaptam egy új játékot, de lécci, ne csinálj belőle hangszert!” Pedig az ő játékából sose csináltam, azt mindig tiszteletben tartottam. Mindenesetre biztos, ami biztos alapon már előre szólt, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejemben...

„Végig le kell kötni a figyelmüket”

A szakember elmondása szerint a Zenebatyu élményprogramban összefonódik a gyógypedagógia és a zeneterápia, ami azt jelenti, hogy a didaktikus ismeretátadásnak és az élményszerű tanulásnak egyaránt jut szerep benne. Arra a kérdésemre, hogy mennyiben más, illetve sokkal nehezebb-e sérült gyerekekkel, fiatalokkal dolgozni, válaszképpen egy régi emléket idéz fel.

– Annak idején pályakezdő gyógypedagógusként lelkesen és önbizalommal telve álltam neki tanítani, énekórát tartani egy speciális intézményben. Már az első órára úgy mentem be, hogy megváltom a világot, és el is kezdtem a szolfézst... Azaz, csak kezdtem volna, mert nagyon hamar bebizonyosodott számomra, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekeknél a „normál” énektanítás nem működik. Az első 5 perc után az óra hátralévő részét a fegyelmezéssel töltöttem. Akkor és ott rájöttem, hogy a zene csak akkor fogja összehozni a gyerekeket, ha az órán végig le tudom kötni a figyelmüket. Velük még nagyobb odafigyeléssel kell bánni minden területen, így a zenében is, nagyon sok élményt kell nyújtani nekik. Úgyhogy addig gyúrtam és gyúrtam a tananyagot, amíg elértem azt, hogy a 45 perces tanóra alatt egyetlen pillanatig sem unatkoztak. A mostani foglalkozásokon sem tarthatok 5 perc szünetet sem, mert akkor elvesztünk, elveszítem a gyerekek figyelmét. A sérült fiataloknál azt is meg kellett tanulnom, hogy ne menjek bele túlságosan az elméletbe, mert hiába a lelkesedésem, őket nem érdekli olyan mélységben a háttér, mint engem. Ezért is került be több mozgásos rész is az elmélet mellé, a padlón dobogás, a körbenjárás, valamint az integetés a végén. A versike alatt is mindent elmutogatunk, egyrészt, hogy jobban rögzüljön bennük, amit tanulunk, másrészt, hogy ne legyen unalmas az óra, és fenntartsam a figyelmüket. Tapasztalatom szerint az itteni fiatalok örömmel vesznek részt ezeken a foglalkozásokon, és láthatóan nagyon lelkesek, az pedig különösen jó érzéssel tölt el, hogy minden alkalommal egyre többen jöttek.  

„Az élő zene varázsa megteszi a hatását”

Matyi azt is hozzáteszi, az évek során a bölcsődétől az idősotthonig mindenhol bemutatta már az élményprogramját, és szerencsésnek érzi magát, mert nagyon sok helyre visszahívták, visszahívják.  

– Amikor megfújok egy spatula szájharmonikát úgy, hogy az kacagó hangot adjon, a dalra fakadó hulladék mindenkiből ugyanazt a reakciót váltja ki, a legkisebbektől kezdve a kamaszokon és a felnőtteken át az idős emberekig mindenkit megnevettet és jókedvűvé tesz, mert a zene egy közös, univerzális nyelv, amit mindenki ért – osztja meg velem a pozitív tapasztalatait.

Beszélgetésünk végén azt kérdezem Matyitól, hogy számára mi jelenti a valódi sikerélményt.  

– Az, hogy működik a felépített rendszer, és hogy a gyerekek/fiatalok értik, figyelnek, érdeklődnek, kérdeznek... Ha látom, hogy „átmegy” mindaz, amit át akartam adni, és a gyerek a legközelebbi alkalommal tudja, mert emlékszik rá, hogy mit tanult a múltkor. Bízom benne, hogy ezeknek a foglalkozásoknak köszönhetően különlegesebb kapcsolat alakul ki a zene és a gyerekek között. Leginkább az óvodákban tapasztalom, hogy a gyerekek hihetetlenül ki van éhezve arra, hogy élő zenét kapjanak, a legkisebbek ezért is várnak mindig tárt karokkal. Az élő zene varázsa megteszi a hatását: nagyon sok szülő meséli, hogy a foglalkozások napján alighogy hazaér a gyereke az óvodából/iskolából, már fúr-farag, vágja, csinálja a hangszert. Tehát „átmegy” az élmény. Biztos vagyok benne, hogy ez az élmény hosszútávon nemcsak a gyerekek kreativitására, hanem a zenével való kapcsolatukra is nagyon jó hatással van, és nekem ez bőven elég. Ha ez megvan, ha a zene minél előbb mint élmény jut el a gyerekekhez, akkor én boldog vagyok – mosolyodik el Matyi, majd az elmondottakat megerősítendő egy igen kedves tavalyi emlékét idézi fel.

– Az egyik szünetben kiléptem a földszinten elhelyezkedő termemből, és azt láttam, hogy két pedagógus felváltva próbál rávenni egy kisfiút, hogy menjen fel velük a saját termébe, de a srác valamiért nagyon megmakacsolta magát. Mint kiderült, időnként előfordult ez a jelenség, és mivel nem beszélő kisfiúról volt szó, nehéz volt kitalálni, mit szeretne, vagy mivel lehetne visszacsábítani a terembe. Megkérdeztem, hogy kipróbálhatok-e valamit, amire természetesen igen volt a válasz, a kollégák mindig nagyon nyitottan álltak a rendhagyó ötletekhez. Visszaléptem a terembe, és egy „mit veszíthetek” gondolattal felkaptam egy ukulelét, majd 3 akkordot váltogatva megkérdeztem a kisfiút, hogy nem akar-e felkísérni az emeletre. Az arca kitisztult, a szeme tágra nyílt, felállt a padról, belém karolt és egy pillanat alatt az osztályteremben voltunk. Az intézményben 14 évig tanítottam, és az utolsó napjaim egyikén történt ez. Azóta is úgy érzem, hogy bár én szerettem volna a kisfiún segíteni, valójában ő adott számomra egy búcsúajándékot, amit sosem fogok elfelejteni.