A lakásba belépve Anna és Mária ikrekhez „illően” egyforma pulóverben fogad. Mosolyogva invitálnak a nappaliba, ahová a testvérpár két nagyon helyes kutyusa is velünk tart.  

 – Engem Csilinek hív a család – kezdi Anna –, és ő az én kutyim, Kócosnak hívják. Nina pedig a testvéremé.  

 –  Az én becenevem Pötyi – veszi át a szót Marika –, és egy ideje én vigyázok Csilike kutyájára is, mert neki már megterhelő lenne naponta négyszer megsétáltatni. De minden héten találkoznak, mert vagy a testvérem látogat meg engem, vagy én viszem el hozzájuk Kócost.  

A László-nővérek szeptemberben ünnepelték a 71. születésnapjukat. Elmondásuk szerint az, hogy ikerpárként jöttek a világra, annak idején nagy dolog volt.  

– Még Rákosi Mátyás is gratulált a szüleimnek – jegyzi meg Anna. – Édesanyánk pedig külön miniszteri engedéllyel az akkoriban szokásos 6 hét helyett 6 hónapos korunkig otthon maradhatott velünk szülési szabadságon.  

– A mama nem tudta, hogy ikreket vár. Méretes volt a pocakja, de az orvos azt jósolta neki, hogy egy nagy fia lesz – fűzi hozzá Marika. – Ehhez képest két lánya született, a testvérem 1200 grammal, én 1100-zal jöttem a világra. A doktorok nem sok jóval biztatták anyukámat: azt mondták, az ikrek legfeljebb 1-2 napig maradnak életben. Őt hazaengedték, minket bent tartottak, de egy idő után a mama saját felelősségére hazavitt bennünket a kórházból. Amikor 1 évesek lettünk, a gyerekorvos megnyugtatta a szüleimet, hogy most már nem kell gyűjteni a temetésre, mert életben maradunk…  

Különleges kötelék  

A testvérek már a beszélgetés elején örömmel számolnak be, hogy a köztük lévő szoros kapcsolat már egészen pici koruktól kezdve megmutatkozott.  

–  Alig 6 hónaposak voltunk, amikor a testvérem szamárköhögéssel kórházba került, ahol a gondos kezelés ellenére sem tudták lenyomi a lázát, és emiatt Csilike egyfolytában sírt – meséli Marika. – Amikor az orvosa megtudta, hogy a babának van egy ikertestvére, arra kérte a szüleimet, hogy vigyék be a másik kislányt is. A mamáék így is tettek, és ahogy beléptek velem a kórterembe, mi ketten egyből „karattyolni” kezdtünk a mi saját kis nyelvünkön, sőt, attól kezdve egyfolytában dumáltunk. Mivel jó hatással voltam a testvéremre, nem választottak szét minket, és szerencsére nem kaptam el a betegséget sem. Három nap múlva Csilike láztalan volt, a főorvosasszony pedig búcsúzóul azt mondta az anyukánknak, hogy két ilyen cserfes kiscsajt még életében nem látott…  

– Az iskolában végig egy osztályba jártunk, kivéve az általános iskola 4. évfolyamát, amikor az egyik pedagógus kezdeményezésére szétválasztottak minket – említ Anna egy későbbi példát. – A tanárnő ezzel csak azt érte el, hogy minden óra után alig vártuk, hogy a másik kijöjjön a terméből és aztán végigsutyorogtuk a szüneteket. A többi tanárnak majd’ megszakadt a szíve, mert látták, hogy mennyire hiányzunk egymásnak. Ráadásul az elkülönítéssel mindkettőnk tanulmányi eredménye romlott, úgyhogy 5.-ben a tanári kar úgy döntött, hogy nekünk egy osztályba kell járnunk, és attól kedve helyreállt a világ rendje.  

Együtt jóban és rosszban  

– Kiskorunkban, ha valami rosszat csináltunk és a mama csak az egyikünket dorgálta meg, a másikunk is elkezdtett sírni, amiért ő kimaradt – folytatja Csilike. – Egy idő után ezt a helyzetet „kivédendő” egy-egy csínytevésnél anyukánk mindkettőnket leszidott, és meg is magyarázta, hogy miért: „Az egyikőtöket azért, mert rosszat csinált, a másikat meg azért, mert hagyta, hogy a másik rosszat csináljon”. A mama mindig teljesen egyformán bánt velünk, egyikünkkel sem kivételezett, és soha nem fordult elő, hogy összehasonlítgatott, vagy versenyeztetett volna bennünket. És milyen a sors! Eltelt 30 év és én ugyanígy jártam az akkor óvodás fiaimmal: merthogy saját tapasztalatból tudom, mit jelent ikergyerekeket nevelni, ugyanis az én fiaim is ikrek – újságolja Anna érdekességképpen. – Egyszer Csabika rossz fát tett a tűzre, amiért jól leszidtam, mire a testvére, Lacika elkezdett sírni és hüppögve hozzátette: rosszul esik neki, ha a Csabit bántják… Akkor és ott eszembe jutott, hogy miként oldotta meg ezt a helyzetet annak idején az én bölcs anyukám… Pötyivel úgy nőttünk fel, hogy a jót és a rosszat is mindig megosztottuk egymással, és ezt adtam tovább a fiaimnak is, akik hála istennek, szintén nagyon jó testvérek – mosolyodik el Csilike.  

Megszenvedte, hogy férjhez ment a testvére  

A László-nővérek 21 évesek voltak, amikor egy első komolyabb változás bekövetkezett az életükben.  

– Akkor mentem férjhez az első férjemhez, és ez a fordulat rendkívül megviselte a testvéremet. Egészen addig együtt laktunk Csilikével – mondja Marika.  

– Ő egyszer csak elköltözött otthonról, ami borzasztó érzés volt – idézi fel Anna a nehéz időszakot. – Eleinte, amikor éjjel felébredtem és Pötyi nem volt a helyén az ágyban, még azon aggodalmaskodtam, hogy már megint randin van, és vajon apu mit fog szólni, hogy ilyen sokáig kimarad. Aztán eszembe jutott, hogy a testvérem már nem ide jön haza, hiszen férjhez ment. Ez a felismerés hihetetlenül rosszul esett. Kis lakásban laktunk, és addig egy ágyban aludtunk, attól kezdve pedig minden éjjel kerestem a „másik felemet”, mert minden éjjel hiányzott.  

– A kolléganői is megjegyezték, hogy nagyon látszik a testvéremen, hogy háborog a lelke – folytatja Marika. – Sápadt volt, és nem aludt jól. Mindez addig tartott, amíg meg nem ismerkedett a későbbi férjével… Közben az élet zajlott körülöttem, hamar kiderült, a házasságom egy nagy tévedés volt, de az anyukámnak nem mertem megmondani, hogy rosszul választottam, mert nem akartam, hogy ezen rágódjon.  

– Velem viszont mindig megosztotta a problémáit, a nehézségeit, és engem borzasztóan zavart, hogy Pötyi nincs jó helyen és nem érzi jól magát a házasságában. Amikor 24 évesen elvált a férjétől, én is megkönnyebbültem. Mi ketten mindig egymás fő bizalmasai és támaszai voltunk.  

Egyforma az ízlésük  

Amikor az érdeklődési körükről kérdezem őket, szinte egyszerre vágják rá: mindketten ugyanazokat a verseket, könyveket, filmeket, zenéket kedvelik. Emellett a tánc is hosszú időn át fontos szerepet töltött be az életükben. A néptánccal indítottak, majd évekig a Fáklya Nemzetiségi Táncegyüttes tagjaiként hódoltak a közös szenvedélyüknek.  

– Kamaszkoromban irodalomtanárnak készültem, de aztán máshogy alakult az életem, és végül pénzügyi területen dolgoztam – mondja Mária. – Az irodalom iránti vonzódásom máig megmaradt. Novellákat írok, és nagy örömömre már több szakmai elismerést kaptam. Talán nem meglepő, ha azt mondom, a testvérem az első, aki elolvassa az új írásaimat, mert ő észreveszi azokat a buktatókat, szóismétléseket, hibákat, amiket én nem. Ő a lektorom, meg a korrektorom, egy nagyon kedves barátnőmmel egyetemben. Ők ketten olvassák el először, amit írtam. Mindig sírunk rajta egy nagyot, mert én rendkívül érzelmes, szentimentális beállítottságú vagyok.  

Ha már a tehetségről és az erősségekről esik szó, Marika még egy dolgot elárul.  

– A mamánk egyszerű hétköznapi ember volt, akit csodálatra méltó pedagógiai érzékkel áldotta meg a sors. Ezt az érzéket a testvérem egy az egyben örökölte, amiért mindig felnéztem rá.  

Megérezte, mikor fog szülni a testvére  

– Az ikreknek van egy hetedik érzékük – szögezi le Mária. – Csilike például annak idején megérezte, mikor fogok szülni. Akkor már hetek óta kórházban voltam, mert különböző egészségügyi problémákkal küszködtem. Azon a bizonyos napon kora hajnalban indult meg a szülésem. Reggel 7-kor telefonáltam a szomszéd néninknek – akkoriban még csak egy-egy lakásban volt telefon a házunkban –, és megkértem, szóljon a férjemnek, hogy jöjjön be a kórházba.  

– Én pedig aznap éjszaka azt álmodtam, hogy a sógorom áll az ajtónkban és közli velem: kislányuk született! – magyarázza Anna. – A megérzésemre hagyatkozva délután bementünk a kórházba, ahol megtudtuk, hogy aznap délben megszületett az unokahúgom, Fruzsina. Utólag az is kiderült, hogy amíg a kórházban időztünk a férjemmel, a sógorom valóban elment hozzánk a lakásra, ráírta egy cetlire, hogy „Lányom van! Sógor”, és bedugta a fecnit az ajtóba.  

Megtévesztő hasonlóság  

A testvérek jókedvűen mesélik: fiatalabb korunkban voltak időszakok, amikor nagyon hasonlítottak egymásra, és mint mondják, kimondottan élvezték, hogy sokszor összekeverték őket.  

– A Fáklya Táncegyüttes 50 éves jubileumi buliján a testvérem az egyik táncos mellett ült, akit én akkoriban ismertem meg. Amikor láttam, hogy Csilike felállt az asztaltól, és kiment elszívni egy szál cigit, odaültem az illető hölgy mellé, aki igencsak csodálkozva nézett rám: – Már el szívtad?  

– Nem dohányzom – válaszoltam neki határozottan, mire ő értetlenkedve folytatta: – Nincs 5 perce, hogy azt mondtad, kimész elszívni egy szál cigit. – Az nem én voltam – replikáztam, magamban mosolyogva, mire ő megjegyezte: – Ide figyelj! Ittam ugyan, de ennyit azért nem…  

– Az nem én voltam, hanem az ikertestvérem – magyaráztam meg végül a helyzetet. Mint kiderült, neki egész este nem tűnt fel, hogy ketten vagyunk, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy Csilikével teljesen egyforma ruhát viseltünk.    

– Egy időben mindketten az IKV-nál dolgoztunk, de különböző részlegeken és más-más emeleten – hoz egy másik példát Anna. – Az egyik kollégánk nagyon beteg lett és hónapokig volt kórházban. Amikor visszatért közénk, egyik nap az ebédlőben megkérdezte tőle az igazgató: – Édes Józsikám, régen láttalak, hallom, hogy beteg voltál. Hogy vagy?” A munkatársunk kissé kedveszegetten azt felelte: – Egyáltalán nem vagyok jól, most is hallucinálok. Képzeld el, állok a földszinten a liftre várva, ott áll mellettem a Csilike. Indulnánk fel ebédelni, mire ő közli, hogy ott felejtette az ebédjegyét a központi üzemben, és visszamegy érte. Én viszont feljövök a lifttel és a legnagyobb meglepetésemre az ötödiken beszáll a Csilike. Fel nem fogom, hogy kerülhetett oda olyan rövid idő alatt!” Az igazgató elmosolyodott: – Nyugodj meg, Józsikám, nincs semmi bajod. Egy ikerpárról van szó: a földszinten a Csilikével találkoztál, az ötödiken pedig a Marikával…  

Két test, egy lélek  

– Tárnoki doktorék mesélték (Tárnoki Ádám és Dávid, egypetéjű iker testvérpár, akik kutatókként évek óta foglalkoznak Magyarországon ikervizsgálatokkal – a szerk.), hogy a 4D-s ultrahang felvételeken látszik, hogy az anyaméhben az ikrek fogják egymás kezét, közel hajolnak egymáshoz, megérintik egymást. Ez a fizikai közelség a testvéri szeretetnek az első lépcsőfoka – mondja Marika. – A vágy, hogy egymás közelében legyünk, a mai napig bennünk van. Egyáltalán nem érezzük jól magunkat, ha hosszabb ideig nem találkozunk.  

– A legtöbb dologról ugyanaz jut az eszünkbe. Elég egymásra néznünk, és tudjuk, mire gondol a másik – pillant Anna a testvérére. – Elkezdek egy mondatot és Pötyi be tudja fejezni. Félszavakból megértjük egymást. Mindkettőnknek jó érzés, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik és érez, mint mi, és megérti a problémáinkat. Az ikerségben az összetartozás érzése a legjobb.