„Csodálatos dolog négygyermekes szülőnek lenni!”

Telekes Péterrel (Pepével) 2011-ben találkoztam először, egy interjú kapcsán. Az első kisfia, Marci két és fél éves lehetett az idő tájt. A mai napig a fülemben cseng az a mondat, amellyel Pepe az akkori beszélgetésünket zárta: „Apának lenni a legjobb dolog a világon!”  Azóta jó pár interjút készítettem vele, és bár többnyire szakmai témákról diskuráltunk, nagy örömömre Pepe az imádott családjáról is mindig mesélt. Úgyhogy az első perctől kezdve tudtam róla, hogy boldog és harmonikus házasságban él a feleségével, Csuja Fannival, és azzal kapcsolatban is teljesen képben voltam, hogy Pepe mikor lett két-, három-, majd négygyermekes édesapa – merthogy idén szeptemberben megszületett a legifjabb Telekes, Zsigmond.  

Néhány hete abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy személyesen gyönyörködhettem az akkor 1 hónapos kislegényben, miközben megtapasztalhattam azt a sokunk által irigyelt harmóniát és szeretetteljes légkört, amiben Fanni és Pepe immár 14 éve élnek, és amiben boldog és büszke szülőkként nevelik a négy gyermeküket.  

Érkezésemkor örömmel állapítottam meg, hogy a Telekes család szinte teljes létszámban itthon van. A pici Zsiga láthatóan remekül érzi magát az anyukája karjában. Nővére, a 7 éves Anna és kisebbik bátyja, a 9 éves Matyi egy enyhébb megfázás miatt maradtak ma itthon. Csak a legnagyobb legény, Marci „van talpon a vidéken”, pontosabban az iskolában…

A bemutatkozás után Matyi rögtön elújságolja, hogy éppen a Ruminit olvassa, és már bőven túl van a kétszázadik oldalon. Pepe szerint Berg Judit könyve teljesen beszippantotta a harmadikos kisdiákot. Anna pedig a rajztehetségével kápráztat el: az első osztályos lányka pillanatok alatt olyan madarat, házat, felhőket és fákat „varázsol” a lapra, hogy csak ámulok. Nem kérdés, hogy ő már most igazi kis művészlélek… Amikor 5 perccel a megismerkedésünk után bájosan közli, hogy nekem adja a legfrissebb rajzait, menten elolvadok.

– A fiúkkal ellentétben Anna imád a középpontban lenni – mondja Pepe. – A gyerekek közül ő szeret a legjobban szerepelni. Pedig ritkán vittük be őket a színházba, nem az öltözőben nőttek fel – teszi hozzá az édesapa, miközben kényelembe helyezzük magunkat a nappaliban.  

Mielőtt megismerkedtettek, mind a ketten ilyen szép nagy családot képzeltétek magatok köré?  

Telekes Péter: Én nem. Úgy gondoltam, hogy két gyerekem lesz, de valószínűleg azért is terveztem így, mert nekem egy testvérem van.  

Csuja Fanni: Eredetileg én is kettőt képzeltem el magamnak, egy fiút és egy lányt, de aztán a sors másképp akarta (mosolyog).  

Olvastam, hogy fél éve voltatok együtt, amikor Marcival várandós lettél.  

CS. F.: Valóban, miután három sikertelen felvételi után negyedszerre is beadtam a jelentkezésemet a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Négy nappal később megtudtam, hogy kisbabát várok, úgyhogy a felvételire már el sem mentem.  

Nem ijedtetek meg a váratlan helyzettől?

CS. F.: Dehogynem! Illetve, én igen, de Pepe nem.

T. P.: Egyáltalán nem estem kétségbe, sőt. Annyira vágytam már arra, gyerekem legyen.  

CS. F.: A gyerek utáni vágy bennem is erősen élt, én leginkább attól ijedtem meg, hogy Pepe meg fog ijedni. Nem tudtam, hogy fogadja majd a hírt, hiszen nem olyan régóta voltunk együtt. Nem akartam, hogy esetleg azt érezze, azért kell velem maradnia, mert gyerekünk lesz. De hála istennek a legkisebb jelét sem adta annak, hogy menekülőre fogná (mosolyog). Ellenkezőleg, szélesen vigyorgott, amikor meglátta a pozitív terhességi tesztet.  

T. P.: 27 éves voltam akkor, és mindig is fiatalon akartam apa lenni. Inkább azon aggódtam, nehogy Fanni érezze úgy 22 évesen, hogy ő még nem élt eleget. Szerencsére nem érezte úgy…

Négy évvel később tovább bővült a családotok.  

CS. F.: Matyi születése után úgy gondoltuk, most már van két gyönyörű fiunk, úgyhogy itt megállunk. Megbeszéltük, hogy nem lesz több gyerekünk, mígnem egyszer csak Pepe azzal jött haza, hogy: „Nem halhatok meg úgy, hogy nincs egy lányom”. Mit mondhattam volna erre? (nevet)  

T. P.: Nem lehetek elég hálás a jóistennek, amiért „velem volt” ez ügyben, és milyen jó, hogy van egy ilyen gyönyörűszép lányom! (pillant Annára, akitől időközben újabb és újabb rajzokat kapok ajándékba)

CS. F.: Én egyébként azzal a „kikötéssel” mentem bele a háromba, hogy akkor lesz negyedik is, hogy párosan legyünk. Pepe még erre is rábólintott.  

T. P.: De azt már akkor sem gondoltam komolyan. Sőt, még egy évvel ezelőtt nemet mondtam volna. Aztán egyszer csak meg lettem fűzve (mosolyog). Egyrészt a keresztgyerekemnek novemberben megszületett a kislánya, és újra lett a családban egy pici baba, amitől ellágyultam. Másrészt Matyi és Anna nagyon vágytak arra, hogy legyen egy kistesójuk. Ugyanakkor voltak félelmeink is az újabb babát illetően, úgyhogy azért azt nem mondanám, hogy könnyedén szántuk rá magunkat. Bennem most, a negyedikkel kapcsolatban rengeteg kérdés merült fel, rengeteg gondolat fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy tényleg merjünk-e vállalni még egyet a mai világban.  

CS. F.: Pedig amikor ebbe belevágtunk, még nem volt sem háború, sem ekkora infláció. Menet közben tört ránk az egyre több szorongás, és ma sem vagyok nyugodt. De ha csak 3 gyerekünk lenne, akkor sem lennék nyugodtabb most.  

Pepe, többször beszélgettünk már arról, hogy mindig is maximálisan kivetted a részed a gyerekek körüli teendőkből.

T. P.: Igyekszem mindenbe besegíteni Fanninak. Nálunk egyébként nincs leosztva, hogy ki mit csinál.  

CS. F.: Mázlim van, mert Pepe, amellett, hogy sokat foglalkozik a gyerekekkel, főz, hajat fésül, feneket töröl…

T. P.: Nincs olyan tevékenység, amit ne végeznék el, de ez fordítva is igaz. Ha megkérem Fannit, hogy nyírja le a füvet, akkor szó nélkül megteszi. Nálunk mindenki mindent csinál. Ezt a mintát otthonról hoztam: apukám is ilyen, ő is mindent csinál. Ha kell, kivasal, ha kell, kimos, és nem jön zavarba akkor sem, ha mosogatnia kell. Egyébként nálunk a gyerekek sokat segítenek, és azt kell mondjam, hogy igazán ügyesek. Amúgy, rengeteget dicsérjük őket, egyfolytában, szinte mindenért, amellett, hogy abszolút partnerként kezeljük őket.

Nyilván komoly logisztika szükségeltetik ahhoz, hogy megszervezzétek a mindennapokat a négy gyerekkel. Különösen úgy, hogy te színészként meglehetősen rendszertelen életet élsz.  

T. P.: Most, az évad elején nagyon jól jött ki, mert szeptemberben még nem próbáltam, úgyhogy az első 4 hetet itthon töltöttem Zsigával és Fannival. Október közepétől viszont már egy új darabot próbálok: november 26-án mutatjuk be a Béranyák című előadást a Vígszínház Házi Színpadán. Ez azt jelenti, hogy hétközben minden délelőttöm kiesik, és ehhez jönnek még az esti előadások.  

CS. F.: Pepe a reggeli menetben tud nagyon jól és nagyon sokat segíteni, mert elviszi a gyerekeket az iskolába. A délutánt már könnyebben megoldom, mert akkor én „összeszedem” őket, és ha kell, anyukám besegít. Ezen kívül mindegyik gyerek jár különórákra, úgyhogy nem könnyű összeegyeztetni az elfoglaltságaikat.  

T. P.: Mondtam is Faninak, hogy ha semmi mást nem csinálnék, csak egész nap itthonról menedzselném a családot, az is felérne egy teljes állással. Igazából nincs is semmi más az életemben, tehát ha nem dolgozom, akkor itthon vagyok.

CS. F.: Az a rossz, amikor Pepe a délelőtti próba és a délutáni előadás között nem tud hazajönni, mert akkor egyedül viszem az egész napot. Szerencsére anyuék a közelben laknak, úgyhogy ő sokszor be tud segíteni.

T. P.: Nálam egy ideje egyensúlyban van a munka és a magánélet, most elégedett vagyok a színház és a család arányával. Addig jó, ameddig tudom tartani ezt a balanszot, mert ha ez megdől, akkor jellemzően a munka felé szokott megdőlni.  

Akadt olyan időszak az életedben, amikor a hivatásod túlságosan „elrabolt” a családodtól?

T. P.: Matyi születése után volt egy nehéz időszak. Akkor forgattam az Ég, föld, férfi, nő című országjáró televíziós sorozatot, és egyfolytában vidéken dolgoztam.  

CS. F.: Matyinál nagyon kevés időt töltött itthon. Akkoriban a Vígszínházban is nagy volt a hajtás.

T. P.: Havi 35 előadást játszottam, és emellett egy sor extra programnál is számítottak a társulatra, ami rendkívül megterhelő volt.

CS. F.: Ehhez jött még a forgatás… Abban az időszakban én is sokkal ingerültebb, türelmetlenebb voltam, sajnos Matyival is, mert nem tudtam kipihenni magam. Marci is kicsi volt még, oviba járt, és Pepére nem nagyon számíthattam, a munkája miatt. Végül apósom jött át Szlovákiából, Gútáról, mert akkor ő már nyugdíjas volt, és ő segített Matyi körül.  

T. P.: Az a jó, hogy mindkét oldalon számíthatunk a nagyszülőkre.  

CS. F.:  Ennyi gyereket csak úgy lehet/szabad vállalni, ha van egy biztos családi  háttér, szükség esetén „hadra fogható” rokonokkal.  

Fanni, a Pepével való korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy időközben elvégezted az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karát, logopédia és hallássérültek pedagógiája szakirányon. Ezek szerint a színészetnek búcsút intettél.  

CS. F.: Amikor annak idején Marcival várandós lettem, elengedtem a színművészeti egyetemet. A szinkronizálás megmaradt, sőt, egyre többet hívtak a szinkronba, ahol már nagyobb szerepeket is rám bíztak, azt kimondottan élveztem. Marci születése után egyre inkább azt éreztem, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, majd amikor a második fiunk, Matyi 1 éves lett, elkezdtem az egyetemet, nappali tagozaton.

Nem lehetett könnyű menet két kisgyerek mellett...  

CS. F.: Borzasztó nehéz volt, úgyhogy Annánál már átmentem levelezőre, az már ott egy barátibb felállás volt, de a mai napig lelkiismeret-furdalásom van a gyerekek miatt, és nem tudom, hogy csináltam végig, azzal együtt, hogy anyu rengeteget segített. 2019-ben diplomáztam, és a „Török Bélában” (Dr. Török Béla Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola – a szerk.) kezdtem el dolgozni nagyothalló gyerekeknél. Jelenleg félállásban vagyok ott, félállásban pedig a fiúk iskolájában vagyok fejlesztő.  

Visszatérve a nagycsaládos lét szépségeire és nehézségeire: ki a szigorúbb szülő kettőtök közül?

T. P.: Ez változó, de egyszerre nem vagyunk szigorúak. Ha egyikünk rossz passzban van, akkor a másik nem lehet.

CS. F.: Attól is függ, hogy mennyire vagyunk kipihentek, és mennyire vagyunk feszültek más dolog miatt. Nyilván mindkettőnknek akadnak rossz napjai, és az is előfordul, hogy valami teljesen más dolgon felhúzzuk magunkat és olyankor kevésbé toleráljuk a gyerekek veszekedéseit… De valahogy mindig meg tudjuk oldani, hogy ne egyszerre legyünk stresszesek, ingerlékenyek velük. Ebben is igyekszünk egymás támaszai lenni.

T. P.: Jól kiegészítjük egymást. Ha én vagyok ingerültebb, akkor Fanni szól rám, hogy ne a gyerekeken vezessem le a feszültséget, fordított esetben pedig én szólok rá. Ha Fanni látja, hogy rossz passzban vagyok, akkor inkább elküld kutyát sétáltatni, mert tudja, hogy attól megnyugszom.

CS. F.: Mindig iszonyatos lelkiismeret-furdalást érzek, amikor a gyerekeimen „csattan az ostor”.  Ugyanakkor mind a ketten tudunk bocsánatot kérni tőlük, és ezt nagy dolognak tartom. És utána ki lehet engesztelni őket, és ki is kell szerintem, mert nem szeretünk haraggal lefeküdni.  

Mennyi időtök jut egymásra?

CS. F.: Amióta Zsiga megszületett, semennyi (mosolyog)

T. P.: Sajnos a kettesben eltöltött időből jut a legkevesebb, az hiányzik a legjobban. Pedig nagyon fontos, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor csak egymásra figyelünk! Régebben gyakran elvittük a gyerekeket anyuékhoz Szlovákiába, de a covid óta nagyon megritkultak ezek az alkalmak.

CS. F.: Amíg a gyerekek óvodába jártak, könnyebb helyzetben voltunk, most az iskolából már nem hiányozhatnak. Ráadásul most éppen az új kocsinkra várunk, hogy beférjünk egy autóba. Valóban kettőnkre a legnehezebb időt szakítani, és néha már egy közös nagybevásárlás is kikapcsolódást jelent. Vagy ha elmegyünk együtt kutyát sétáltatni.

Pepe, augusztusban negyvenéves lettél. Hogy élted meg a kerek évfordulót?

T. P.: Először azt hittem, hogy nem fogok foglalkozni vele, de mégis készítettem egy kis számvetést arról, hogy mi az, amit elértem, és mi az, ami már mögöttem van. De ettől én egyáltalán nem vagyok szomorú. Sőt, jó érzés negyvenévesnek lenni. Ha tehetném, sem mennék vissza az időben. Jobban érzem magam a jelenlegi életszakaszomban, mint mondjuk huszonéves koromban. Nyilván családapaként nem könnyű megtalálni a vágyott egyensúlyt a munka és a magánélet között, és tisztában vagyok azzal, hogy ha az egyiket előtérbe helyezem, akkor azt a másik megsínyli. Valamelyik oldal mindenképpen sérül, de ha a sors úgy hozná, hogy fel kell áldoznom valamelyiket, inkább a szakmámat áldozom fel, mint a magánéletemet. Nekem a családunk az első, ők a legfontosabbak számomra.

Mindenesetre le a kalappal előttetek!

T. P.: Valóban, négy gyerek hatalmas vállalás, és temérdek meló. Ugyanakkor Fanni mostanra már óriási tapasztalattal bír, és ámulva nézem, ahogy ő négygyerekes anyukaként működik. Mindent hihetetlen rutinnal csinál, és ezáltal most már sokkal lazábban kezel dolgokat, mint korábban.  

CS. F.: Igazából már Annánál is sok mindent lazábban vettem, mint a fiúknál. Meg, az is egy más szituáció, amikor Pepe itt tud velem lenni, és a baba mellett fel tudok erősödni. Nyilván, ha van segítségem és ki tudom pihenni magam, akkor nem élem meg olyan nehéznek a helyzetet, mint amilyen nehéz tud lenni, hogy ha egyedül kell megbirkóznom vele. Talán inkább azt látod rajtam (néz a férjére), hogy mit jelent, amikor terheket veszel le rólam. Az pedig, hogy még egyszer átélhetem a kisbabázást, elmondhatatlanul nagy áldás nekem, és ennek most minden percét magamba akarom szívni, mert olyan hamar megnőnek a gyerekek…

T. P.: Az a jó, hogy Fanni számára egyáltalán nem volt kérdés, hogy vállaljunk-e negyedik gyereket is, és az ő elszántsága engem is vitt előre. Annyira erősen hitt abban, hogy ő tudja majd ezt menedzselni, hogy teljesen meggyőzött, és szívből örülök, hogy így döntöttünk. Csodálatos dolog négygyermekes szülőnek lenni! Semmiért nem adnánk ezt a helyzetet, sem ezt az érzést.