Ezzel a különös párral valamikor F. Ildikó találkozott, ő adta tovább a történetüket.

„Már a fülledt, zsúfolásig telt váróteremben felfigyeltem rájuk. A fiatal nő kerekesszékben ült. Apró termetű volt, tömzsi, kislányos. De a hangja, ahogy a párjához beszélt éles és magas. A kicsit szégyenlősnek tűnő, forradásos arcú férfi a kerekesszék mögött állt. Magas, szinte hórihorgas alkat, a szemét hunyorogva tartotta. Így figyelt a kicsi nőre. Időnként a keze után nyúlt, a nagy lapáttenyerekben szinte elveszett a kislánykéz.

Két perccel az indulás előtt jelent meg a jelzőtáblán, hogy a mi szerelvényünk az 5. vágányon áll. A tömeg nekilódult, rohanva közelített a külső vágányhoz. Mi is futottunk, a legutolsó kocsit értük el. A hangosbemondó szólt: fejezzük be a beszállást, a vonat indul. Ekkor érkezett oda a pár. A férfi futva tolta a kerekes széket. Utasa hangosan rászólt, lassíts drágám, itt vagyunk. Kiemelte a pici nőt, föltette a vonatra, az ott két botjára támaszkodva várta, hogy széke megérkezzen. A férfi nehézkesen mozgott, nem is értettem, hogy a párja miért irányítja: kicsit jobbra, most balra, lépjél föl, drágám, vigyázz, magas a lépcső. Alighogy fönt volt, s visszafészkelődött a székbe a fiatalasszony, máris indult a vonat.

A külső peronon maradtak, bent nem volt hely. Ülj a karfára, mondta a férfinak a kicsi nő, összehúzta magát a székében, hogy odaférjen mellé a magas ember.  Izzasztó meleg volt. A férfi nem sokáig ült a karfán. Valami papírlapot talált a zsebében, legyezni kezdte a nőt. Elég sután csinálta, esetlenül, rossz irányba tartva a papírlapot… ekkor tudatosult bennem, hogy a hunyorgó férfi nem lát!

Fogytak a kilométerek, ők csendben beszélgettek. Fulladoztunk a kabinban. A peronon a férfi a lábával kitámasztotta a vonatajtót, a levegő óriási erővel áramlott be még a mi kabinunkba is. A pici nő háttal volt az ajtónak, nem láthatta, mitől lett egyszeriben hűvösség. Így aztán ő nem, de mi annál jobban aggódtunk. Főleg, mikor a vak férfi igyekezett becsukni az ajtót. Teljesen előre hajolt, attól rettegtünk, hogy kiesik.

Tatánál sokan leszálltak, akkor a nő kacsázva, botjaira támaszkodva besétált a kabinba, és fölült az egyik ülésre. A mellettem lévő négyes ülés egyikére. A férje is bejött, leült, beszélgetni kezdtünk. Egy idős néni megkérte, hogy segítsen majd neki leszállni. Nem tiltakozott. Azt sem mondta, hogy de hát én nem látok, hogy tudnék segíteni. Tapogatva a korlátot, segített a leszállásnál. S mielőtt a vonat újra elindult volna már ott ült feleségével szemben, és nyúlt a keze után.

Kiderült, egy éve házasodtak össze, hogy a fiatalasszony a műszaki főiskolát végzi, már csak pár vizsgája van hátra, beszél angolul és dánul, kicsit németül is. Most telefonos közvélemény kutató munkája van, amit otthonról végezhet, mióta férje vett neki egy laptopot. A férfi nem vakon született. Borzalmas volt még hallani is. Kétévesen az anyja nekivágta a kályhának, akkor vesztette el az egyik szemét. A másikat nyolcéves korában. A részeg apja nadrágszíjjal belevágott az arcába. Hallgattam őket… arról beszéltek, milyen boldogok, amióta megismerték egymást. Nem panaszkodtak a múltra, se arra, hogy egy öreg vályogházban laknak, hogy nincs autójuk, hogy a nő csak úgy tud takarítani, hogy a kerekes stokedlira ül, és egy napig is eltart, mire bevégzi a munkát. Nem kérnek segítséget, ott vannak egymásnak. A fiatalasszony huszonöt éves, a férje negyvenhárom. A férfi nevetve mondta, egy bánata van, hogy nem láthatja azt a kicsi angyalt, aki az ő főnöke lett. De végül is minden jól van, mert tapintja, érzi minden porcikájával… 

Hát így utaztam hazafelé. Hogy láttam a boldogságot a vonatülésen” – fejezte be a történetet F. Ildikó. 

Én meg – nem volt más dolgom – továbbadtam.