Félek visszaállni a „normális” kerékvágásba

Szürreális kép a boltokban

Kötelező lett a maszk a tömegközlekedésen és a zárt terekben. Az intézkedéseknek e részét különösen nehezen viselem. Fuldoklok a maszk alatt, én ettől nem érzem magam biztonságban (persze tudom, mást is ezzel védünk). Mikor bemegyek egy boltba, teljesen szürreális kép fogad. Mindenkin maszk és gumikesztyű. Szigorú szempárok. Hirtelen nem is tudom, hogy most még mindig álmodok, vagy egy hollywoodi filmbe csöppentem-e bele. De sajnos nem. Én is felveszem a maszkom, és miközben válogatom a termékeket, egy percre sem tudom feledni a jelenlegi helyzet nehézségeit. Ez a fajta társadalmi távolságtartás nekem ijesztő, és ha belegondolok abba, hogy még hónapokig kell így élnünk, vagy ez esetleg, visszatér… Jaj! Bele sem merek gondolni… Megpróbálok nem is idegeskedni előre olyanon, amit nem tudhatunk. Azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a jövőben, csak tapogatózunk. Sanyi mindig azt mondja nekem – mert hajlamos vagyok gondolatban előre szaladni –, hogy majd átgondoljuk, hogy megyünk át a hídon, ha már előtte állunk.

A korábbi pörgés nem tartható

Szörnyen hiányzik a szociális élet. Hiányzik a csapatom, akiktől visszacsatolást kapok edzőként. Hiányzik az edzőterem és az ott lévő küzdősport-közeg, akikkel, mint egy nagycsalád éljük a mindennapjainkat.

„Míg állandóan rohantunk, csak azt felejtettük el, hogy a szeretteink közelsége mennyire fontos nekünk.”

Ez a pár hét egy olyan önismereti folyamat volt, amiben szülőként nem volt még részem. Akárhonnan is közelítem meg, az élet nem állt meg. A gyerekeket el kell látni, a háztartást vezetni kell. Gyorsan és magabiztosan kell a helyzetet kezelni, hogy át tudjuk vészelni. Személyiségemből adódóan nehezen tudok lelassulni. Szinte fáj, ha feladat nélkül maradok (és itt nem a gyerekekkel kapcsolatos feladatokra gondolok). Leültem, mély levegőket vettem, és tudatosítottam magamban, hogy márpedig most vissza kell vennem a tempóból.

Az elmúlt pár hét tapasztalatai alapján azt érzem, ahogy a karantén-időszak előtt pörögtek a napok, az valójában mennyire nem tartható hosszú távon. Annak az életformának az elszenvedője leginkább a család egysége. Míg állandóan rohantunk, csak azt felejtettük el, hogy a szeretteink közelsége mennyire fontos nekünk. Valahogy sokkal jobban összhangba kell hoznunk a munkát a családdal. Nyilván a lehetőségeinkhez képest. Tudom, tudom… ez így megvalósíthatatlannak hangzik, és húzzam ki a biliből a kezem, de én eldöntöttem, hogy jó pár dolgon változtatni fogunk, hogy az egység megmaradhasson.

Nehogy újra a mókuskerékbe kerüljünk

Most rengeteget beszélgetünk Sanyival. A kapcsolatunknak nagyon jót tett ez a sok együttlét – annak ellenére, hogy az első napokban azt gondoltam, mennyire nehéz lesz a magányos perceket nélkülözni. 10 éve vagyunk együtt, de mindig akkor távolodtunk el kicsit egymástól, amikor ténylegesen nem volt idő a házasságunkra. Kell nekünk a sok közösen töltött idő – és itt most nem a randevúkról vagy a hétvégékről beszélek. Kell az az idő, amikor normálisan, rohanás nélkül tudunk egymásra figyelni, beszélgetni.

A gondolattól is félek, hogy újra a mókuskerékbe kerülünk, és nem lesz időnk egymásra. Legalábbis nem ennyi. Mindig is azt éreztem, hogy ketten a csillagokat is le tudjuk hozni, és most ez az érzés még jobban megerősödött bennem. A gyerekekkel is sokkal könnyebb, ha minden nap a mi kontrollunk alatt vannak. Akklimatizálódott a család, teljesen megszoktuk egymás ritmusát. Alkalmazkodtunk egymáshoz. Ezelőtt csak a hétvégék jutottak a békés családi életre. Sankó és Maja egysége is erősödött, már nap mint nap egymáshoz bújva alszanak el. Amíg külön közösségbe jártak, nem tudtak ennyit foglalkozni egymással. Egy szülőnek nincs nagyobb öröm, mint a gyerekeit egységben, szeretve, egészségben látni.

Sokat foglalkozom a lelkükkel is, hiszen nem tudhatjuk, hogyan élik meg legbelül ezt a helyzetet. Igyekszem tehermentesíteni őket, és csak a lényegi dolgokat beszélem meg velük. Így is nehéz nekik a saját kis közösségük, barátaik nélkül.

Ha valaminek meg kell történnie, megtörténik

Nem félünk a jelentől. Az állandó félelembe bele is bolondulnék. Az elején furcsa volt kiszakadni az állandóságból, így volt bennem egy kis félsz, de azóta alkalmazkodtunk. Most már inkább azt mondom, hogy félek visszaállni a „normális” kerékvágásba.

Olyan furcsa érzés mar belém, amikor arra gondolok, hogy vajon jönnek-e majd edzeni, amikor megnyitjuk az edzőtermet, vagy jobban félnek a jelenlegi helyzettől, mintsem csoportos edzésre jöjjenek. Ha valaminek meg kell történnie, megtörténik. A jelenlegi antiszociális élet sok mindenkinek küzdelem, aki nyitott a világ felé. Joggal. Nem tudunk bezárkózva élni hónapokig. Vannak, akik annyira introvertáltak, hogy élvezik, de azok a karantén előtti életüket is hasonlóképp élték.

A szükséges szabályokat továbbra is betartom, és tiszteletben tartom azokat, akik hosszú ideig maszkban akarnak még élni (a jogszabályokon túl). Lesznek, akik nem értenek egyet a lazításokkal, és továbbra is otthon maradnak. Lesznek, akik örömmel mennek vissza a munkába, hogy újra a szeretett szakmájukat űzhessék, és olyanok is lesznek, akik visszasírják majd a karantén időszakát. Mi valahol az arany középúton vagyunk. Örülünk, hogy hamarosan végre kinyithatjuk az edzőtermet, de szörnyen hiányozni fognak az együtt töltött napok.

Vajon minden a régi lesz?

Vajon, ha feloldanak mindent, és búcsút intünk a vírusnak, minden a régi lesz? Mindenki őrült módon rohanja meg a mozikat, kávézókat, áruházakat, edzőtermeket? Vajon megtanulunk egy kicsit elrugaszkodni a fogyasztói társadalom hihetetlen vásárlásaitól? Ha ezeket a kérdéseket nekem kell megválaszolni, akkor azt mondom, sok mindent átértékeltem pár hét alatt. Bízom benne, hogy ezeket a „visszaállás” után is meg tudom tartani majd. Szeretném. Jelenleg kényszer is, hogy nem tudjuk szórakozásra vagy ruhákra költeni a pénzünket, de különösen élvezem, hogy visszavettem ezen a téren. Nem akarok kényszeres fogyasztó lenni. Átértékeltem az egyébként is fontos emberi kapcsolataimat. Ahogy a házasságomra, úgy a barátokra és a családtagokra is sokkal több időt fogok szánni.

Pár hét alatt teljesen megváltozott a világ, és az a gyanúm, már sosem lesz olyan, mint volt. Bár talán nem is baj….

Olvasgassa Bárdosi Ildi korábbi blogbejegyzéseit is a Rambó Mami blogban.

Ha pedig bekukkantana a család mindennapjaiba, akkor kövesse a Bárdosiék vlogot itt a csalad.hu-n, vagy a YouTube csatornánkon – pénteken 16 órakor érkezik az új epizód.