„Hisszük, hogy a határainkat folyamatosan átléphetjük”

Ahogy az egyik róluk szóló írásban fogalmaznak: „Egyikünknek sem jutott könnyű rajtcsomag az élethez”. Valóban nem, ám Fejes Nelli és Gábor pozitív hozzáállásukkal és irigylésre méltó életigenlésükkel számos, a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos sztereotípiára rácáfoltak. A látássérült fiatal házaspár története nem csak a sorstársaik számára szolgál sok erőt adó, inspiráló tanulsággal.

Nelli és Gábor nemcsak a szerelmüket és a házasságukat köszönhetik a legkedvesebb szenvedélyüknek, hanem azt a felismerést is, hogy a látás hiánya nem lehet akadály a sportolásban sem.

„Otthon sosem kezeltek 'fogyiként'”

– Koraszülött voltam, az inkubátorban túladagolták az oxigént, aminek következtében levált a retinám – meséli Nelli. – A bal szememmel egyáltalán nem látok, a jobbal pedig csak 3-4 százalékot, de nyilván egy dolog az, hogy papíron mennyi látok és más, hogyan tudom ezt a mindennapokban használni, vagy hogy mit teszek mellé... Debrecen mellett nőttem fel és a családomban sosem kezeltek „fogyiként”. Gyerekkoromban nem is jártam látássérült közegben. Mindig voltak barátaim, normál iskolába jártam, ahol jól vettem az akadályokat. A középiskola végéig kitűnő tanuló voltam. Az egyetemi éveimet már Budapesten töltöttem, ahol a családom távollétében, egyedül boldogulva kellett megtapasztalnom, hogy egyébként mit jelent az, hogy látássérült vagyok. Fiatal felnőttként tanultam meg fehér bottal közlekedni.

– A pszichológia alapszak után a mesterszakot is elvégeztem, valamint sport szakpszichológusi képesítést is szereztem. Főállásban a toborzás-kiválasztás területen, HR-esként dolgozom egy multinál, mellette “hobbiból” sportpszichológusként is tevékenykedem.

„A gyakorlatban sokkal többet látok, mint 'papíron'”

Nelli férje kisgyerekként vesztette el a látása jelentős részét.

– Egy ritka betegséggel, retinoblastomával születtem, ami a látóideghártya rosszindulatú daganata – mondja Gábor. – Kétéves koromban diagnosztizálták a betegségemet, mindkét szememen. Megműtöttek, de a bal szememet már nem lehetett megmenteni, helyette protézist kaptam, a jobbal akkor még 10-15 százalékot láttam. Ez az arány azóta sokat romlott, a legutóbbi kontroll szerint 98 százalékban vagyok látássérült, de a gyakorlatban sokkal többet látok, mint „papíron”. Nellihez hasonlóan engem sem kezeltek soha sérültként, és az általános iskola első két évét leszámítva egészséges gyerekekkel jártam együtt. A gimnázium után elvégeztem a közgazdasági egyetem gazdálkodás és menedzsment szakát, majd a mesterképzésen folytattam, pénzügyi vonalon. Jelenleg egy amerikai olajipari cégnél dolgozom kontrollerként, mellette „békeidőben” heti 6 órában edzéseket tartok hazánk első integratív edzőtermében, a SUHANJ! Fitnessben.

Felnőtt korukban kezdtek el sportolni

Nelli elmondása szerint nála az egyetemi éveiben állt be a fordulat, akkor kapott rá a rendszeres mozgásra.

– A pszichológiával párhuzamosan angol szakra is jártam és a sok tanulás okozta stresszt akartam levezetni a sportolással – teszi hozzá. – Az egyik csoporttársam javasolta, hogy menjek el vele egy spinning edzésre. Kipróbáltam, és rögtön megtetszett ez a mozgásforma. Egy ottani edzőn keresztül jutottam el a SUHANJ! Alapítványhoz. 2014 nyarán futóedzésekkel kezdtem, és életem legjobb döntésének tartom, hogy sportolásra adtam a fejem.

Gábor 18 évesen talált rá a táncra, és 8 évig űzte ezt a hobbiját a különféle hiphop táncstílusokban.

– Ezzel párhuzamosan konditerembe jártam erősíteni, hogy meglegyen az erőnlét a tánchoz, illetve 2013-ban elkezdtem futni – meséli. – 2014-ben lefutottam életem első félmaratonját és 30 kilométerét, majd jöttek az első Spartan Race-ek. Nálam így kezdődött... Közben edzőnek tanultam, előbb fitnesz instruktor lettem, 2018 januárjában pedig személyi edző. Akkor kezdtem dolgozni a SUHANJ! Fitnessben, és addigra már ismertem Nellit.

Szerelem az edzőteremben

Mint utólag kiderült, a Gábor által említett 2014-es félmaraton mindkettőjük számára az első komolyabb megmérettetés volt, és az első közös versenyük is, amelyen úgy álltak a rajthoz, hogy akkor még nem ismerték egymást.

Életem legjobb döntésének tartom, hogy sportolásra adtam a fejem.

– 2017 őszén találkoztunk először, akkor már edzőként is tevékenykedtem – magyarázza Gábor. – Nelli érdeklődött a Spartan akadályverseny iránt, és egy közös ismerősünk mutatott be minket egymásnak, aki tudta, hogy én már jó pár ilyen versenyen túl vagyok. Elkezdtem felkészíteni őket a nem mindennapi kihívásra, mindketten hónapokig jártak hozzám edzésre. Később, amikor már személyi edző lettem, a SUHANJ!-ban folytattuk a felkészülést, de eltelt egy fél év, mire Nellivel elkezdett kialakulni valami köztünk... Főleg én tartottam attól a helyzettől, hogy a párom is látássérült legyen, valahogy mindig az volt a fejemben, hogy ha már én ezzel a fogyatékkal élek, legalább a lány lásson jól. Azt meg végképp nem tudtam elképzelni, hogy hosszútávon működőképes lehet egy olyan párkapcsolat, ahol kettőnk közül én látok jobban. Ez a bizonytalanság jó ideig visszatartott attól, hogy udvarolni kezdjek Nellinek, de ahogy egyre többet találkoztunk és egyre több időt töltöttünk együtt, a kételyeim szép lassan elmúltak.

– Korábban mindig látó párjaim voltak, így én sem gondoltam arra, hogy egy látássérülttel kössem össze az életemet, de nyilván ennek így kellett történnie – fűzi hozzá a felesége.

– 2018 áprilisában jöttünk össze, még az év júniusában Nelli hozzám költözött, és a következő év májusában kértem meg a kezét – folytatja Gábor. – A kapcsolatunk annyira jól működött az elejétől kezdve, hogy mindkettőnk számára egyértelmű volt: szeretnénk összeházasodni. Tavaly május 1-re tűztük ki a lagzit, amit a járványhelyzet miatt el kellett halasztanunk. A polgári esküvőt megtartottuk. Két tanúval, maszkban, képzelheted, mennyire romantikusan zajlott (mosolyog)… De utána hétvégén mindkettőnk családjával ünnepeltünk egy kicsit, ami sokat szépített az emléken. A lagzit pedig egy új időpontban, szeptember végén „pótoltuk”.

„Folyamatosan keresem az új kihívásokat”

– Látássérültként nyilván le kellett győznöm néhány korlátomat ahhoz, hogy a sport az életem fontos, mindennapi részévé váljon – jegyzi meg Nelli. – A futásnál például nehézséget jelent, hogy ahhoz kísérőre, vezetőre van szükségem: egy segítőre, akivel futás közben egy rugalmas szalaggal vagyunk összekötve. Egyébként, ha nem versenyen, tehát nem tömegben futok, vagy ha ismerős helyen rovom a kilométereket, akkor akár egyedül is elindulok.

– Nekem a rövidebb távok mennek jobban, ezért azokat szeretném minél jobb idővel teljesíteni – hangsúlyozza Gábor. – Engem mindig az motivál, ha van egy kitűzött cél. Hiszem, hogy a határaimat folyamatosan átléphetem, folyamatosan keresem is az újabb kihívásokat, és sportolóként meg edzőként is másokat is igyekszem erre bátorítani.

– Számomra bármelyik verseny motiváló tud lenni, mert én sosem voltam teljesítményorientált – veszi vissza a szót Nelli. – Én mindig magát a futást élvezem, például, a mostani időszakban is könnyebben ráveszem magam arra, hogy futócipőt húzzak, mint Gábor, mert én konkrét cél nélkül is szívesen elmegyek kocogni.

Sikerélmények a javából!

Nelli és Gábor látássérült sportolóként az elmúlt években számos nagyszabású sportversenyen álltak rajthoz és értek el szép eredményeket. De vajon mire a legbüszkébbek?

– Az évek során 25 Spartan Race-n vettem részt, köztük ultra távokon is – újságolja a férj. – 50 kilométeres volt a leghosszabb verseny, amin indultam. 2000 méternyi szintkülönbséggel és 70 akadállyal nehezített terepen 11 és fél óra alatt teljesítettem a távot, és ezt a versenyt kétszer is megcsináltam. Emellett 2015 és 2019 között évente 4-6 félmaratont futottam, és eddig 3 maratont jegyzek.

– Ebből 2 maratont együtt csináltunk végig, a SUHANJ!-on keresztül, mindkét verseny mindkettőnk számára nagyon jól sikerült – mondja Nelli. – Én ezidáig 5 maratont teljesítettem, és nagy örömömre a futásnak köszönhetően eljutottam például Berlinbe és New Yorkba is. A másik büszkeségem-büszkeségünk: két barátunknak, a SUHANJ! önkénteseinek segítségével váltóban 4 nap alatt futottuk körbe a magyar tengert a Balaton Szupermaratonon, ami szintén hatalmas élményt adott. Jó érzéssel tölt el az is, hogy átúsztam a Balatont, és büszke vagyok arra is, hogy annak idején a Fradi paratriatlonistájaként több triatlonversenyt is sikerült teljesítenem.

„Ahol nem a fogyatékosságunk számít”

– A SUHANJ!-ban kísérőket kaptam, ami hatalmas biztonságérzetet ad a versenyeken. Azzal pedig, hogy tagja lettem ennek a fantasztikus csapatnak, a futás, mint egyéni sport számomra csapatsporttá vált, egy klassz közösségi élménnyé. A kísérőim ugyanis egyben a barátaim is, és nagyon élvezem, hogy együtt sportolunk – említ Nelli mindjárt többet is az alapítványhoz való csatlakozásuk előnyeiből. – Korábban is jártam különböző edzőtermekben, de látássérültként sokszor félve mentem be egy új helyre, tele bizonytalansággal. Nem néznek-e majd rám ufóként? Mi lesz, ha nem ismerem majd ki magam az adott helyen? Lesz-e, akitől segítséget kérhetek? A SUHANJ! edzőtermében ezek a kérdések nem merülnek fel, ott nem számítok csodabogárnak, és nem vagyok nagy szám, ami kimondottan jó érzés. A sport egy olyan területe az életemnek, ahol eddig inkább előnyt jelentett az, hogy látássérült vagyok, sem mint hátrányt. Gáborral egy olyan közegre találtunk, ahol nem a fogyatékosságunk, hanem csak a teljesítmény és a mögötte lévő munka számít.

– Nekem korábban szinte semmilyen kapcsolatom nem volt látássérültekkel, és igazából tudatosan „toltam el” magamtól annak a lehetőségét, hogy sorstársak társaságát keressem, mert nem éreztem ennek a szükségességét – magyarázza Gábor. – Ehhez képest a SUHANJ!-ban azzal kellett szembesülnöm, hogy ott sportolóként és edzőként is napi szinten találkozom, foglalkozom vak emberekkel, és hamar rájöttem, milyen sokat adnak ezek az emberi kapcsolatok. Az ottani közeg rengeteget formált a hozzáállásomon. A másik, amiben változtam: számomra a futás sokáig csak a teljesítményről szólt, mindig csak az a cél lebegett előttem, hogy minél gyorsabban tegyem meg az adott távot. Amióta ehhez a közösséghez tartozom, megtapasztaltam, hogy mennyivel jobb csapatban futni, a társaimmal dumálni, „bandázni” edzés közben, és nem feltétlenül csak arra koncentrálni, hogy most milyen időt futok.

„Ősszel bővül a családunk”

A rendszeres testmozgás mára a fiatal házaspár mindennapi életének fontos részévé vált, Mint mondják, anno a legsűrűbb időszakokban, amikor a munka mellett csak a sporttal foglalkoztak, egy-egy nagyobb versenyre készülve előfordult, hogy hetente 8-9 edzést is beiktattak, olyankor hajnalban és este is tréningeztek. Azóta ez a szám heti 3-4-re szelídült, illetve a járványhelyzetben csak amolyan csökkentett üzemmódban tudtak, tudnak sportolni.

– Nyilván vannak bakancslistás futóesemények, amelyeken még jó lenne részt venni, de egyrészt sosem terveztem nagyon előre, másrészt az elkövetkező időszakban egy kicsit más irányt vesz az életünk, és most jó darabig biztosan nem a sport lesz a fókuszban – mondja a fiatalasszony mosolyogva. – Ősszel bővül a családunk: szeptember első felére várjuk a kisbabánkat, úgyhogy egy ideje már csak az egészségmegőrzés céljából kocogok. Egyrészt várandósan is jólesik a fizikai aktivitás, másrészt hiányzik is, ha kihagyok pár napot, A mozgás mindkettőnk számára az egyik legfontosabb örömforrás, ráadásul egymást is folyamatosan inspiráljuk. Tehát a sport nyilván sosem fog teljesen eltűnni a mindennapjainkból, de most, hogy gyermekünk születik, megváltoznak a hangsúlyok, és más lesz a prioritás az életünkben.

A házaspárt a kisfiuk születése után ismét meglátogattuk. Az új, immár háromtagúvá bővült családdal készült interjú itt olvasható.