Az elmúlt két év mindannyiunk számára másképp alakult, mint ahogy azt elterveztük. Ugyanakkor a te életedben a koronavírus-járvány berobbanása egybeesett egy igazán örömteli eseménnyel, hiszen 2020 áprilisában megszületett a kislányod. 

– Valóban különleges időszak áll mögöttem. Mindig is nagyon szerettem volna anya lenni, és az élet úgy rendezte, hogy most adatott meg, hogy gyermekem szülessen.  Az, hogy a pandémia alatt nagyon sok időt tudtam együtt tölteni a kislányommal, a sors ajándéka. Sokan meg is jegyezték, hogy ennél jobban nem is időzíthettem volna a gyermekvállalást, merthogy a babázás miatt a színház mindenképpen háttérbe került volna az életemben egy időre. Bizonyos értelemben tényleg szerencsés helyzetben voltam, hiszen a járvány miatt az egész szakmánk számára leállt a színházi élet, és így ugyanannyi időre estem ki a munkából, mint a többiek. Hozzáteszem, nagyon hiányzott a színház, és ugyanúgy aggódtam a jövőnkért, mint a kollégáim. Bennem is felmerült a kérdés, hogy mi lesz a szakmánkkal, mikor indulhat újra az élet a színházakban, pedig nekem volt dolgom rendesen. Mégis rossz érzéssel töltött el a bizonytalanság, már csak azért is, mert Anna Róza születése előtt nekem szinte csak a hivatásomról szólt az életem. 

A tisztelőid, rajongóid nagy örömére azóta visszatértél a színpadra. 

– Sorban visszavettem a szerepeimet azokban az előadásokban, amelyekben a szülésem és a covid előtt szerepeltem. A Madách Színházban jelenleg Az Operaház Fantomjá-ban és a Mary Poppins-ban játszom, a Pesti Magyar Színházban pedig A muzsika hangja, Valahol Európában, meg A kincses sziget várt vissza… Emellett hál’ istennek egyre több fellépésem is van már, szerte az országban. Rendkívül szerencsés vagyok, mert a szüleim rengeteget segítenek. Mindketten aktív nagyszülők, akik igazán lelkesen és odaadóan veszik ki a részüket az unokázásból. Mondhatni, ez élteti őket. Habár most már hamarabb elfáradnak, mint régen, mégis irigylésre méltóan tevékenyek, egyszerűen nem tudnak ölbe tette kézzel ülni, és mindig csinálniuk kell valamit (nevet). Ráadásul borzasztan várták már az unokát, úgyhogy természetesen odavannak érte, és Rózikám is nagyon szereti őket. Úgyhogy tényleg mindenben számíthatok anyukámékra, az ő segítségük nélkül nem boldogulnék, hiszen a párom is sokat dolgozik.  

A kislányod kétéves lesz áprilisban. Milyen az élet vele? 

– Egyre cserfesebb, és egyre többet beszél. Igaz, vannak még olyan mondatai, amiket nem értünk, ezeket olyankor kissé dacosan elismétli, közben kérdőn nézve ránk, hogy elsőre miért nem értettük, amit mond. És most már egyre többször napirenden van a hiszti, eljött ez az időszak is. Ezzel együtt is hihetetlenül élvezem az anyaság minden percét: azt, hogy minden nap hoz valami újat a közös életünkbe, hogy a kislányom minden nap eggyel több szót, kifejezést mond, és az is szívet melengető érzés, hogy figyelemmel kísérhetem, amint Rózi napról napra felfedezi a világ csodáit. Attól pedig elolvadok, amikor énekel. Sokszor velem együtt dalol, egyébként is imádja a zenét, tehát otthon mindig szólnia kell valaminek. A kislányom mindenféle stílust kedvel, a népzenétől a rockzenéig, és már mindegyikre táncol. Vannak kedvenc dalai, amelyek különösen tetszenek neki, ezeket napjában vagy ötvenszer meg kell hallgatnunk, akkor is, ha időnként nekünk már a fülünkön jön ki az adott nóta (nevet)

Anna Rózának volt kitől örökölnie a zenei vénát. Ha már itt tartunk, te kitől örökölted a muzikalitásodat?  

– Valószínűleg az anyai nagymamámtól, aki ugyan nem volt művész, de anyukám elmondása szerint a templomban mindig a mama volt a szólista, és gyönyörű hangja volt. Emellett anyukám legidősebb bátyja is nagyon szépen énekelt, leginkább nótákat. Belőle sem lett művész, ő is csak a saját és a szerettei szórakoztatására fakadt dalra. Vélhetően a családnak ettől az ágától örököltem a művészi vénát. 

Az hogyan lehet, hogy gyerekkorodban nem kapott nagyobb hangsúlyt az a vitathatatlan tény, hogy téged is gyönyörű hanggal áldott meg a sors? 

– Ez egy nagyon érdekes dolog, nem is tudom… A környezetem valahogy csak a szavalásra összpontosított, ugyanis én voltam a szavalólány az iskolában. Igaz, hogy énekkara is jártam és azt imádtam. És hogy milyen az élet! Az énektanár néninek a barátnőm volt a kedvence, mindig őt emelte ki, őt istenítette, és én mindig csak a második lehettem. Nem értettem, miért, hiszen én is tudtam úgy énekelni, ahogyan ő. Nem is igazán harag volt bennem emiatt, sokkal inkább az értetlenség motoszkált bennem, hogy miért mindig ő kapja a szólót, és miért mindig ő megy a versenyre. Az pedig a sors furcsa fintora, hogy a barátnőmből nem lett énekes. Egyébként otthon is énekeltem sokat, de a családomnak valahogy természetes volt, hogy szép hangom van, és hogy örömömet lelem az éneklésben.  

Bevallom, meglepődve olvastam, hogy külkereskedelmi szakközépiskolába jártál.  

– Tizennégy évesen igazából nem volt elképzelésem arról, hogy mi legyek, és mivel a nővérem oda járt, gondoltam, nekem is jó lesz ott. Ráadásul egy elit iskoláról volt szó, nagy dolognak számított, ha oda valakit felvettek. 

Márpedig téged felvettek. 

– Fel, de aztán elég hamar kiderült, hogy a matematika, a számvitel meg a közgazdaságtan nem az én világom. Mindegy, előfordulnak az ember életében efféle bakik (mosolyog). Ahogy mondani szoktam, nekem azért kellett abba az iskolába és osztályba járnom, mert ott ismertem meg a legjobb barátnőimet, akik a mai napig mellettem vannak, és akikkel havonta legalább egyszer mindenképpen találkozom.  

Ők később mit szóltak ahhoz, hogy a színpadon kötöttél ki? 

– Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem lepődtek meg (kacag), merthogy én mindig eléggé kilógtam közülük ilyen szempontból. Nekem mindig a versek mentek a legjobban, ez már a suliban is kiderült, pedig ott ugyebár nem a magyar volt a fő tantárgy. Én viszont a magyarórákat szerettem a legjobban, és többnyire én feleltem azokon, egyrészt mert a többieknek nem volt túl sok affinitásuk a versekhez, másrészt így ők megúszták a felelést. Cserébe pedig mindig segítettek nekem a közgazdaságtan dolgozatnál.  

Jól tudom, hogy érettségi után egyszer csak kitaláltad, hogy szinkronizálni szeretnél? Ez az ötlet honnan jött?  

– Egyrészt érdekelt ez a terület, másrészt sokszor, sok embertől megkaptam, hogy milyen érdekes, egyáltalán nem szokványos hangom van. Emlékszem, gyerekkoromban akárhová mentünk, boltba, piacra, társaságba, anyukámnak is mindig mondták, hogy „milyen érdekes hangja van ennek a kislánynak!” Később nekem is gyakran megjegyezték, ezért is gondoltam, ha tényleg ennyire különleges a hangom, akkor ezzel lehetne kezdeni valamit: akkor szívesen kipróbálnám magam a szinkronizálásban. A szüleim támogatták az ötletemet, olyannyira, hogy apukámnak volt egy hangmérnök ismerőse, aki szinkronstúdióban dolgozott, az ő segítségével jutottam el egy szinkronszínészképzőbe. Így kerültem a szinkron világába, ahol a sors összehozott többek között Gerhardt Pállal, a világhírű szinkronrendezővel. Ő kérdezte meg egyszer tőlem, hogy miért bújok a mikrofon mögé, miért nem állok ki a színpadra. Én pedig azt válaszoltam: azért, mert ez még soha nem jutott eszembe. Mindenesetre Pali bácsi elültette a bogarat a fülembe… Utána kezdtem el beszédtanárhoz, logopédushoz meg énektanárhoz járni, majd elvégeztem Gór Nagy Mária színitanodáját, ami után a Győri Nemzeti Színházhoz kerültem.  

A Színház- és Filmművészeti Egyetemmel nem kacérkodtál? 

– Többször felvételiztem oda, sikertelenül. De őszintén szólva nem csináltam különösebb problémát ebből, mert akkor már aktív színészként dolgoztam a győri társulatban, és jobbnál jobb főszerepeket kaptam, úgyhogy annyira nem érintett rosszul a visszautasítás. Úgy voltam vele, ha nem, hát nem, valamiért így hozta az élet. Én abszolút hiszek abban, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Na, de aztán mégsem hagyott nyugodni a vérem, úgyhogy 2019-ben drámainstruktori diplomát szereztem a színművészeti egyetemen. 

Mi motivált, hogy újra beülj az iskolapadba? 

– Nem is mi, hanem inkább ki: a színész barátnőim, merthogy annak idején Győrben nagyon jó kis társaság jött össze. Szerettünk tanulni, és közösen iratkoztunk be a győri egyetemre is, ahol művelődésszervezőként végeztünk. Ennek a csapatnak támadt az az ötlete, hogy milyen buli lenne, ha újra együtt járnánk egyetemre, és nem kellett kétszer mondaniuk. Érdekelt is ez az irány, másrészt élveztem a társaságot. Nagyon örülök, hogy belevágtam, mert igazán jó és szakmailag is rendkívül hasznos három évet töltöttem a színműn.  

A musicallel egybeforrt a neved, de sosem vágytál arra, hogy több prózai szerepben mutasd meg magad? 

– Ezt az élet alakította így. Vágytam rá, nagyon is, mert hiányzott. Annak idején Győrben rendszeresen nyüstöltem az igazgatómat, hogy nekem is adjon prózát, mert színészként a sokféleségből tudok tanulni, építkezni, fejlődni, de mindig az volt a válasza, hogy ha én prózai szerepet játszanék, akkor elvenném alehetőséget, meg a munkát azoktól, akik csak a prózához értenek. Úgyhogy, ha nagy duzzogva is, de ebbe mindig bele kellett egyeznem. Néha azért kaptam egy-egy kis prózai feladatot, aminek rettenetesen örültem, de alapvetően a színház a zenés daraboknál számított rám. Pedig kimondottan szerettem volna vígjátékokban játszani, jó kis vicces karaktereket. Részben azért is, mert általában a komolyságot kötik hozzám: a naiva-primadonna szerepkörömből adódóan mindig az érzelmes, lírai vonalat képviseltem, ahol nem derülhetett ki például az, hogy a humorérzékkel hányadán állok.  

Közel húsz éve játszod Az Operaház Fantomjának Christine-jét.   

– Mindenképpen ez volt az első igazi főszerepem, amivel a színházba járó közönség megismerte a nevemet. Ezt tartom a második meghatározó állomásnak, ha úgy tetszik, mérföldkőnek a pályámon. Az első Cosette szerepe volt a Nyomorultak-ban, Győrben, igazából akkor figyeltek fel rám és a hangomra. Az az előadás annyira jól sikerült, hogy a híre eljutott Budapestre, és amikor megérkeztem a Fantom szereplőválogatására, ott már hallottak rólam, amin igencsak meglepődtem. Később pedig a Mary Poppins jelentett fordulópontot, pontosabban szerepkörváltást a pályámon, amikor a naivák után elkezdtem nőket játszani.   

A színházban sokat dolgozol gyerekekkel. Könnyen egymásra tudtok hangolódni az ifjú kollégákkal? 

– Kimondottan élvezem velük a munkát, nagyon jól megtaláljuk az összhangot, mondhatom, hogy mi haverok vagyunk a színpadon. Szeretem az őszinteségüket, a természetességüket, azt, hogy nem aggódják túl a dolgokat, és azt is bírom, hogy ők még mernek hallgatni az ösztöneikre.    

Szerintem a gyerektársaság abszolút passzol hozzád. Simán el tudnálak képzelni pedagógusként.  

– Annak idején a külkeres „félresiklás” után szerettem volna óvó néni vagy tanítónéni lenni, el is mentem felvételizni a tanítóképző főiskolára, de közben beadtam a jelentkezésemet a Gór Nagy Mária színitanodába is, és miután oda is felvettek, azt választottam. De abban igazad van, hogy közel áll hozzám a pedagógia, és szerepel is a terveim között, hogy valamilyen módon-formában gyerekekkel foglalkozzam, csak még nem körvonalazódott teljesen ez az irány. 

Úgy tudom, hogy a legújabb munkád is a gyerekekhez kapcsolódik. 

– Felkértek, hogy vegyek részt az M2 Gyerekcsatorna munkálataiban. A Hetedhét kaland című ismeretterjesztő műsoruk Minden este egy mese mottóval hirdette meg a legújabb pályázatát, amelyben arra szeretnék ösztönözni az óvodás és kisiskolás korosztályt, no meg a szüleiket, hogy írja meg mindenki a saját meséjét. A csatorna által kiválasztott tíz legjobb mesét megfilmesítik. Jómagam mesélőként csatlakozom a tévéfelvételekhez, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy én adhatom elő a gyerekek saját történeteit. Világéletemben imádtam a meséket, ez a mai napig így van, most is nagyon fontosak számomra. A mesékben mindig otthon voltam, például, ha egy kvízműsorban mesékkel kapcsolatos kérdést tesznek fel, arra garantáltam tudom a választ. A pandémiás időszakban pedig a saját youtube-csatornámon olvastam fel népmeséket a gyerekeknek.  

Gyakorló anyukaként kevés ennél hálásabb feladatot kaphattál volna. 

– Abszolút, hiszen Rózikám kétévesen már nagyon igényli a meséket, sőt, azt szereti, ha fejből mesélek neki. Ez azért is jó dolog, mert olyankor egymás szemébe tudunk nézni, miközben együtt kalandozunk a mesék világában, és ezek a közös élmények engem is mindig jólesően feltöltenek.