Az adás és az elfogadás nem mindig magától értetődő. Tudjuk, hogy adni is jó és kapni is jó, de milyen érdekes, vannak helyzetek, amikor mindent meg akarunk fizetni, s nehezen fogadjuk el a másik ember önzetlen ajándékát. Tárgyi dolgokban, de lelkiekben hasonlóképpen.

„Mindenkinek adott a lehetősége, hogy hozzájáruljon a világ szépségéhez és harmóniájához azzal, hogy kedvességgel fordul minden élőhöz. Amit az életnek vagy a másik embernek önként és fenntartások nélkül adunk, az visszatér hozzánk, mivel valamennyien egyenlő mértékben vagyunk részesei ennek az életnek. Mint a víz tovagyűrűző fodrai, minden ajándék visszatér az ajándékozóhoz. Amit megerősítünk másokban, azt valójában magunkban erősítjük meg.”
 (David R. Hawkins)

A sokatmondó idézethez mellékelek egy mindennapi történetet, melyben az adásnak és az elfogadásnak nincs nagy tétje, mindössze néhány szál virág.

A kisvárosban, ahol néha dolgom van, van egy kedves utca. Ha erre járok, egy kertnél mindig lelassítok. Mert olyan ez a kert, hogy meg kell állni, benézni és megcsodálni. 

Szőlősorok veszik körül az ágyásokat, szőlő- és rózsalugas borul a kockaház falaira. Úgy rejti a lugas, úgy takarja az egyszerű, szokványos házat, hogy mesebeli otthonná válik, ahogy megbújik alatta. Akármikor járok erre, ebben a kertben mindig virít valamilyen virág és mindig érik valamilyen gyümölcs. Tavasztól késő őszig, ahogy annak ideje van. Májustól a cseresznye, aztán eper, málna, meggy, barack, aratókörte, alma, szilva, végül a dió… 

És a virágok! Még hófoltos a kert, de a medvetalp már rózsaszínben pompázik a hóvirágok mellett. Aztán jönnek a krókuszok, árvácskák, tulipán, nárcisz, tátikák, a százszínű kukacvirág, margaréta, mákvirág, és nézem, most a leggyönyörűbbek a dáliák! Magasra nőttek, egész dáliasövény egy sorban. Bordók, lilák, fehérek, sima és bolondos rojtosszirmúak. Az eső után fölemelik szép, nehéz fejüket. Megállok.

– Nem tetszik eladni virágot? Vennék néhány szál dáliát… 

Egy ősz néni hajolgat a dáliák között, szedegeti az elhullott leveleket. Kinéz a kerítésen.

– Nem szoktam eladni virágot…

Leteszem a hátizsákom. 

– Ajándékba vittem volna. 

Áll a virágok között, egyik kezében kis kapa. 

– De adni szívesen adok… 

– Örömmel kifizetem… 

Veszem elő a pénztárcám, mindenféle eszembe jut, kevés nyugdíj, virágot áruló nénik a piacon meg a pesti aluljárókban…

Már töri a dáliákat, látom, válogatja a legszebbeket. Bordókat, lilákat, köztük két fehéret. Míg szedi, megint kinéz a kerítésen. Olyan a szeme…! Az ilyen szemű emberekre bízza rá az ember az életét. A keze már tele virággal.

– Tegye el a pénzt, nem fogadom el. Jobb csak adni, kedvesem… 

Tépegeti a leveleket, hogy jobb fogás essen a csokron. Aztán kinyújtja a kerítésen. Bemutatkozom, megkérdezem, hogy őt hogyan szólítják. 

Ilonka néninek. Műteni kellene a térdeit. Most is a férje ment boltba, ő a bevásárló. Azt mondták a doktorok, elfogyott a keret Ilonka néni, nem lesz műtét az idén, majd szólunk. Akkor én már nem biztos, hogy eljövök, mondta a doktoroknak Ilonka néni. Mosolygott, és a kezembe adott még három szál dáliát. Amikor becsukta a kertkaput, elolvastam a kis fémtáblára vésett szöveget. Azt hittem a nevük van ott, de nem. Ez állt a feliraton: 

Hol hit ott béke

Hol béke ott áldás 

Hol áldás ott Isten… 

Visszanéztem Ilonka nénire. Már nem figyelt rám. Lehajolt, szedte az elszáradt leveleket a dáliabokrok alól.