Egy hét telt el a home office-os és digitális iskolás munkarendben, de már látom, hogy ez nem lesz könnyű. Egy 17 fiú és egy mindjárt 15 éves lány több mint egy hete nem találkozott a haverokkal, nem volt edzésen, nem volt balettórán, nem vett fel mást, csak melegítőt. – Anya, annyira meg fogok hízni! Hát igen, ez is egy szempont, és valóban többször nyílik a hűtő a kelleténél (fogy a túlélő készlet).

A fiam részéről azért a hét közepén még volt próbálkozás, hogy „csak egy kis kosarazás, páran leszünk, erős az immunrendszerem”, de mostanra úgy látom, mindketten megértették: ITTHON MARADUNK!

Sajnálom őket

Belegondoltam, mi lett volna, ha ez a mi időnkben történik, (mondjuk mi menőnek számítottunk a telefonunkkal), akkor sokkal rémisztőbb lett volna, hogy egyáltalán nem tudunk semmit a másikról. Nekik most ezernyi lehetőségük van kapcsolatban maradni a barátaikkal, amúgy is folyton valamilyen chat-en lógnak, ráadásul most nincs ebben semmi korlát. De rá kellett jönnöm, hogy nekik is milyen fontos a személyes kontaktus, az együtt röhögés, hogy megöleljék egymást a csajok vagy beüljenek kajálni, „pipázni”. Sajnálom őket!

Azt vettem észre, hogy a hét második felére lelassultak. Még a gyerekkori lego is előkerült, a fiam pedig egy délutánt végigrajzolt. Persze mennek a sorozatok, az online játékok, szerencsére kert is van (bár mit csinál ott egy kamasz?), el lehet menni futni is, és mindig van valaki a „vonalban”, meg amúgy is szeretnek csak úgy fetrengeni. De egy tinédzsernek azért ez a helyzet, főleg a bizonytalansága miatt, nagyon nem könnyű.

Le a kalappal!

És akkor a tanulás… le a kalappal a tanárok, az iskolák előtt. Nálunk hihetetlen profin kezeli mind a két gimnázium a digitális munkarendet. Már az első pár napban is jöttek a feladatok, valamilyen kezdetleges rendszer is felállt, sőt, végighallgattam egy csoportos skype-németórát is, (igaz, negyedóra biztosan elment azzal, hogy éppen ki tűnt el a képről és ki érkezett meg, és „jaj, de cuki a cicád”), ami a lehetőségekhez képest korrekt módon lezajlott. Azt kell mondanom, a gyerekeim is meglepően lelkiismeretesen megcsinálták, amit kellett, időre elkészültek. Azt pedig megbocsátom, hogy a lányom nem volt hajlandó skype-on népdalt énekelni! A második hétre úgy tűnik, mindkét suli szintet lép, létrejöttek a digitális osztálytermek, osztályok, csoportok, beállhat a napirend és valószínűleg számonkérés is lesz. Nagy munka lehetett, gratulálok nekik! A Jövő héten pedig indulnak a digitális táncórák is a művészeti suliban, ahova a lányom jár. Szerintem közönség leszek!

Ezek a cikkek is érdekelhetik még a csalad.hu-n: