"Koldus helyett nevelő lettem"

1998-ban kerültem az alapítványhoz. Legelső emlékem Csaba testvérrel, hogy belép a vajdahunyadi kórház kórtermébe, a testvéremmel megfogjuk a kezét és elmegyünk vele Dévára.

Édesapám 5 éves koromban meghalt, édesanyám pedig nem tudta fizetni a hitelünket, így hamar az utcán találtuk magunkat. Édesanyám próbált megoldást találni, hogy fedél legyen a fejünk fölött, de nem sikerült neki. Azzal az indokkal, hogy betegek vagyunk, bevitt a kórházba és ott hagyott minket. A bátyámmal hamar megtörtük a kórház csendjét, elég eleven gyerekek voltunk. Az igazgató kereste fel a Szent Ferenc Alapítványt. Csaba testvér jött el értünk, még ma is emlékszem arra a kisugárzásra, ami belőle áradt. Épp vacsorára érkeztünk meg Dévára.

Éreztem a szeretetet

Az első pillanattól nagyon befogadóak voltak velem a társaim, abban is sokat segítettek, hogy megtanuljak magyarul. A nagyszüleim magyarok voltak, de én egy kukkot sem tudtam. Egy olyan szociális családba kerültünk be a testvéremmel, ahol már 7 gyerek nevelkedett. Gyorsan bekapcsolódtam az alapítvány vérkeringésébe, megtanultam a szabályokat és nagyon élveztem a rengeteg programot. Szabadidőnkben sokat játszottunk, fociztunk, kosaraztunk, de legjobban a kórusban szerettem énekelni, szép helyekre eljuthattam velük, jó emberekkel ismerkedhettem meg. Gyakran kérdezik tőlem, hogy meg tudtam-e bocsájtani édesanyámnak. Elfogadtam, hogy így döntött és hálás vagyok a Jóistennek, hogy Tarsoly Elena személyében egy új édesanyát kaptam.

Valami hiányzott

Minden nehézség ellenére jó gyerekkorom volt, és felnőttként asztalos szakmával a kezemben vághattam neki az életnek. Az iskola után a szakmámban helyezkedtem el, de nem igazán találtam a helyem. Másfél év után tudtam megfogalmazni először magamnak, majd Csaba testvérnek is, hogy mit is szeretnék igazán. Éreztem, hogy mindazt a jót, amit kaptam, azokat a lehetőségeket, amelyek által sokkal több lettem, valahogy tovább kell adjam. Úgy volt, hogy az alapítvány gálospetri házához megyek nevelőnek, de előtte eljöttem a karácsonyi ünnepekre a torockói házhoz és annyira megszerettem a gyerekeket és a helyet, hogy már több mint 12 éve itt „karácsonyozom”. Nagyon szeretek a gyerekekkel foglalkozni, tanulni. Jó látni a fejlődésüket, jó, amikor egy gyerek átöleli a nyakam és látom az életet a csillogó szemeiben. Itt Torockón csak általános iskola van, ezért a nagyobb gyerekek elkerülnek tőlünk, de rendszeresen visszajárnak.

A gyerekek nélkül minden sokkal nehezebb lenne

A legnagyobb mélypont a hivatásomban akkor volt, mikor pár éve egy gyerek, akit 5 évig neveltem, kikerülve az alapítványtól nem bírta az élet terheit és öngyilkos lett. Ezen a krízisen is a gyerekek segítettek át, hisz a legtöbben nagyon hálásak azért a lehetőségért, amit kaptak. Ők tudják, hogy honnét jöttek és mit értek el. Tavaly szeptemberben a ház korábbi vezetője elment és én kaptam meg a bizalmat Csaba testvértől, hogy továbbvigyem azt, amit az elődöm elkezdett. Célom, hogy azoknak a gyerekeknek, akiket a Jóisten rám bízott, meg tudjam tanítani, hogy az életben miként tudják megállni a helyüket, a hátrányukból szorgalommal és kitartó munkával hogyan tudnak előnyt kovácsolni.

Pop Dorel

Torockó, a Kis Szent Teréz Gyermekvédelmi Központ vezetője