A Vígszínház művésze gyermekkora óta az irodalom és a költészet bűvöletében él. 

– Még nem ismertem a betűket, amikor édesapám már Arany Toldiját és Petőfi János vitézét olvasta fel nekem, tehát ő volt az, aki egészen kicsi koromban megismertetett a költészet ízével – meséli Sándor. – Kilencéves kölyökként 1956-ban a forradalom hatására írtam életem első költeményét Zászlók címmel, Miskolcon. A gimnáziumban már novella- és verspályázaton indultam. Nagyon sokat köszönhetek a kiváló magyartanáraimnak, akik hihetetlenül inspiráltak: nálunk mindenki verset írt az osztályban. Aztán persze a diáktársaim többsége kinőtte ezt a kedvtelését, én viszont nem... (nevet) A sors ajándékának tartom, hogy találkoztam Kálnoky Lászlóval és Lator Lászlóval, akik a mentoraimként nagyon sokat segítettek a költői pályám indulásánál. 

Kulisszatitkok az íróasztal mögül  

Lukács Sándor úgy véli, a versírás olyan dolog, amit nem szabad erőltetni.  

– Az ihlet akkor jön, amikor jön, ha jön egyáltalán, és ahhoz is, ahogy a színészethez is, kell egy bizonyos szellemi kondíció – szögezi le. – Az, hogy melyik napszakban jön az ihlet, teljesen változó, függ a munkáimtól, a környezettől, a csendtől. Ha valami felkavar érzelmileg, gondolatilag, ha erős késztetést érzek arra, hogy megfogalmazzam és papírra vessem a gondolataimat, akkor kora reggel, délután, de akár éjszaka is tollat ragadok. 

– Nálam soha nincs kész előre az egész vers – teszi hozzá. – Van egy-egy gondolat, egy-két sor, ami megszületik bennem, azokat leírom és utána azok köré kezd kialakulni egy költemény, hol rövidebb, hol hosszabb idő alatt. Van, amikor egyből sikerül, de előfordul, hogy eltelik egy hét is és még mindig javítgatok rajta, húzok belőle, vagy éppen hozzáírok. Van, amit már elfogadok viszonylag hamar a megírás után, de aztán alszom rá egyet és másnap reggel, amikor újra elolvasom, általában kicserélek egy-egy szót vagy jelzőt benne. Nagyon ritka, hogy marad úgy, ahogy előző nap megírtam.

 

Az írás „kegyelmi állapot” 

A művész elmondása szerint az írás nem olyan egzakt és konkrét, mint egy színházi alkotói munka vagy próbafolyamat, ahol igazodnunk kell a premier dátumához.  

– A színészet egy kötött dolog, hiszen a próbafolyamat során egy más által megírt szöveget kell megtanulni és úgy alakítani, hogy azt a sajátomnak érezzem – mondja Sándor. – Nem beszélve arról, hogy van egy rendező, akivel mindent meg kell beszélni, emellett igazodni kell a partnerekhez, a díszlethez, a fényekhez stb. Ezzel szemben az írás hatalmas függetlenséget jelent. Hogy Weöres Sándort idézzem, az írás „kegyelmi állapot”. Ez tényleg így van. Amikor az ember késztetést érez arra, hogy megfogalmazza és papírra vesse a gondolatait, az valóban egy szent állapot. Költőként önhatalmúlag rendelkezem afölött, hogy mikor készül el egy művem, vagyis megvan az a luxusom, hogy akkor írok, amikor van rá energiám, késztetésem és időm (mosolyog). Ami a nehézségét adja, az az, hogy amíg a színházban van egy sor kontroll, a rendezőtől kezdve a partnerekig, addig az írásnál csak én vagyok, csak én érzem, és csak én dönthetem el, hogy jó vagy nem jó, amit csinálok, mert nincs más segítség, és ezért a felelősség is nagyobb.   

Az idő múlása 

– Nincs kedvenc témám – árulja el Sándor. – A legkülönbözőbb, legapróbb, a civil ember számára nem versbe kívánkozó dolgok is verssé válhatnak. Ez az érdekes és a csodálatos a költészetben: korántsem csak korszakalkotó, nagy gondolatokat, őrületes szerelmeket, sorsfordító eseményeket lehet megörökíteni, néha a leghétköznapibb mozzanatokból is költemény születhet. 

– Az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat az éveim számának a növekedése – jegyzi meg a színész. – Ahogy múlnak az évek, egyre több mindenre jövök rá visszamenőleg. Közel hetvenöt évesen másképp látok már dolgokat, mint azelőtt. Kétségtelenül foglalkoztat az elmúlás gondolata is: bár az foglalkoztathatja az embert 25-30 évesen is, de amikor effektív közelebb kerül hozzá fizikailag is, akkor új színeket kap ez az érdeklődés. Ugyanakkor vannak olyan gondolataim, meg érzéseim is, amelyek egy 30-35 éves korú emberben is felmerülhetnek, ezt is őszintén elmondom, tehát egy nagy játék, egy szent játék a versírás…

 

Versbe foglalt színházi élmények 

Sándor azt is hozzáteszi: a két hivatása-szenvedélye kölcsönösen hat egymásra, bár mint mondja, a versíráshoz sokkal többet merít a színészetből, mint fordítva. 

– A szakmám bőséges élményanyaggal szolgál, így remek táptalaj a költészethez – magyarázza. – A munkám során rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Ha csak arra gondolok, hány darabban játszottam az elmúlt ötven évben, de ha csak a legemlékezetesebbeket idézem is fel, akkor is csuda érdekes, hogy a szerepeimben milyen sok különböző élethelyzetbe kerültem. Számtalan sorsot formáltam, formálok meg, és a megélt-átélt szerepek, az azokban eljátszott szituációk, amellett, hogy sok tapasztalattal szolgáltak és bölcsebbé tettek, egytől egyig hagytak maguk után egy kis nyomot a lelkemben. Arról nem beszélve, hogy annak idején, amikor még többet filmeztem, mert a '70-es és a '80-as években sok tévé- és mozifilmet forgattam, rendszeresen jártam vidékre. Rengeteg helyen megfordultam az országban, és nagyon sokféle emberrel találkozhattam: civilekkel, az értelmiségitől kezdve a munkásemberen át a legegyszerűbb parasztemberig, akikkel mindig szívesen elegyedtem szóba. Ezek a találkozások, beszélgetések belém ivódtak, elraktározódtak, és nekem, mint író embernek kiváló alapanyagként szolgáltak. Tehát a színészi vonal mindig megteremtette, megteremti az életélményeket, és ha kedvet, meg késztetést érzek, akkor vers formájában is megjelenítem ezeket.. A civil ember is átél, észrevesz nagyon sok dolgot, de nem jut el odáig, hogy megfogalmazza a tapasztalásait, az érzéseit... A költői véna, a költőnek „születettség” azt jelenti, hogy az ember pontosítja, még jobban átéli és elmélyíti az élményeit. 

“Versírásilag most jó formában vagyok” 

A művész elmondása szerint írás szempontjából az elmúlt 2-3 év kifejezetten termékeny időszaknak számított nála, már ahhoz képest, hogy korábban előfordult, hogy a tisztelőinek hosszú éveket keltett várniuk a soron következő kötetre. 

– Az első négy könyvem megjelenése között furcsa módon 3-3 év telt el, pedig semmi szándékosság nem volt benne – avat be az előzményekbe. – Aztán jött egy hosszabb pauza, egy 9 éves kihagyás, amikor is írtam, mert azt nem mondom, hogy egyáltalán nem ragadtam tollat, de olyan sűrű színházi szezonok voltak mögöttem, hogy az írásra csak kevés időm, erőm és energiám maradt. Ezért jött össze nehezen egy újabb kötetnyi anyag. Ezzel szemben az utóbbi 3 év kimondottan termékenyre sikeredett, vélhetően azért is, mert ahogy „fiatalodom” (mosolyog), nyilván van bennem egy olyan érzés, egyfajta késztetés, hogy még ezt is, meg azt is, meg amazt is el kellene mondanom. Úgyhogy versírásilag most elég jó formában vagyok. A pandémia időszaka különösen kedvezett ennek a szenvedélyemnek, de most is azt veszem észre, hogy még amikor a nehezebb előadásokban játszom, amelyekre minden alkalommal fel kell készülnöm előre, még akkor is leülök néha és papírra vetek egy-két dolgot, úgyhogy most a szokásosnál is erősebben foglalkoztat a versírás. Amikor rám tör az ihlet, behúzódom a dolgozószobámba a könyveim közé és ott kedvemre alkothatok. 

A kilencedik… 

A Vígszínház művésze büszkén újságolja, hogy a legújabb kötete az idei ünnepi könyvhét keretében jelenik meg.  

– Kikötő lesz a címe – oszt meg még egy „kulisszatitkot”. – Van egy versem ilyen címmel, amit különösen szeretek, tehát nem véletlen, hogy a kilencedik kötetem ezt a címet kapta. Egyébként a szóban forgó költeményt egy nagyon régi történet ihlette. Annak idején, fiatal színész koromban egyszer bementem a Vígszínház társalgójába, ahol a kollégák Várkonyi Zoltánt állták körül és hallgatták érdeklődve, aki éppen egy furcsa, őrült álmát mesélte el a jelenlévőknek, egy földöntúli vagy éppen holdbéli kikötőről szóló álmot. Hosszú-hosszú évek múlva olvastam Kodolányi Gyula kiváló irodalomtörténész és költő barátomnak az egyik versét, ami egy kicsit felidézte bennem azt a régi Várkonyi-féle sztorit, és egy kicsit ennek a hatására is, megírtam a saját költeményemet erről a furcsa kikötőről…  

De vajon Lukács Sándor számára mit jelent a kikötő?  

– A kikötő egy izgalmas hely. Különös, karakteres hangulatot áraszt akkor is, ha tele van, nyüzsögnek benne az emberek, hajók kötnek ki és indulnak el, meg akkor is, ha üres, vagy csak néhányan lézengenek benne. A kikötőben sétálhatunk, szemlélődhetünk, gyönyörködhetünk a vízben, a tengerben vagy éppen a folyóban: az egésznek van egy furcsa varázsa, miközben sokféleség jellemzi. Ezért is választottam ezt a könyv címének. A kötetben ezúttal is ötven vers szerepel, öt ciklusra bontva, és természetesen, mint mindig, most is a legújabb kötetemet tartom a legizgalmasabbnak, a legérdekesebbnek, mert az utóbbi időben ezzel foglalkoztam a legtöbbet. Úgy érzem, hogy elég erős anyag lett, remélem, hogy az olvasóknak is tetszeni fognak az írások.   

Verset írt az unokájának 

Sándor újdonsággal is szolgál, mi több, ragyogó arccal olvassa fel az első költeményét, amelyet a kétéves unokájának írt, Játssz és álmodj! Címmel. 

– Amikor a menyem felolvasta Leónak a versemet, az unokám nagyon figyelt… Aztán a fiamék elmondták neki, hogy ezt a papa hozzá írta, ez a papa verse. Bár kétévesen ő ezt még nyilván nem értheti, mindenesetre egy ideig még jó párszor emlegette, hogy „a papa verse”, amit persze jó érzés volt hallani. Egyébként Leó rendkívül közlékeny kisfiú, egész nap beszél, be nem áll a szája. A bölcsődében is azt mondják, hogy ő a legbőbeszédűbb gyerek a csoportban, lebilincsel mindenkit. Egész komoly mondatokat is mond már, és nagyon sok mindent megjegyez – egészen különleges kis agya van. A fiamék sok mesét olvasnak neki, ami fejleszti a fantáziáját, a kreativitását és a szókincsét is. Az lesz majd egy érdekes időszak, amikor már a verseket is megérti és tudja értékelni. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz befogadó az unokám, és vajon fogékony lesz-e a költészetre... 

A költő legkedvesebb poétái 

Mi mással zárhattam volna a beszélgetésünket, mint hogy megkérdezem Sándort, kiknek a költeményeit olvassa legszívesebben. 

– Szeretem a legfőbb mesterem, Kálnoky László verseit – említi az egyik favoritját. – A Bálnák a parton az egyik legszebb kötete, a Hőstettek az ülőkádban című pedig egészen furcsa, groteszk humorba ágyazott versekből áll. És fantasztikus volt Laci bácsinak az időskori költészete… Ugyancsak nagyon szeretem a másik mesterem, Lator László költeményeit: Az egyetlen lehetőség, meg Az elhagyott színtér című köteteket többször leveszem a polcról és elolvasom. Kimondottan kedvelem Kassák Lajos verseit, és Tandori Dezső fiatalkori költészete is közel áll hozzám: az Egy talált tárgy megtisztítása című kötete különösen a szívemhez nőtt. A közelmúlt magyar költőiből Orbán Ottót emelném ki, akinek minden verse élményt jelentett számomra. A kortársak közül Turczi Istvánnak A változás memóriája című kötete szintén nagy kedvencem. A mai napig elég sok verset olvasok…