A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum 2014-ben indította útjára a hazánkban máig egyedülálló kezdeményezést: a nagy sikerű múzeumi mintaprogramot egy Erasmus+ program keretében, külföldi partnerekkel, öt skanzennel és három orvosi egyetemmel közösen dolgozták ki. De miről is szól a Skanzen Demencia programja?

A demencia egy gyűjtőfogalom, nem egy konkrét betegséget, hanem egy tünetcsoportot jelöl. Jellemzője, hogy az agy működésében zavar jön létre, az agysejtek száma folyamatosan csökken, ennek következtében memóriaproblémák lépnek fel, romlik az emlékezés, az érzékelés, a beszéd és a gondolkodás képessége. A memóriazavar elsősorban a rövidtávú emlékeket érinti, ezzel szemben a gyerekkorban és fiatalkorban szerzett, hosszú távon megőrzött emlékek jól felidézhetőek a demenciával élők számára is. Mindehhez a szentendrei Skanzen különleges helyszínként szolgál: a Demencia program során olyan környezetet teremtenek és olyan tevékenységeket végeznek, ami a betegségben érintett idősek gyermekkorát, fiatalságuk időszakát idézi meg, az egykori kellemes emlékeket, kedves élményeket eleveníti fel és teszi a jelenben újra átélhetővé. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum múltidéző foglalkozásának legfőbb célja, hogy az emlékezetzavarral élő emberek élményekkel töltődjenek fel.

Otthonos környezetben

A programon résztvevők átlagéletkora 70-90 év között mozog, ami azt jelenti, hogy az érintettek az 1950-es és ’60-as években voltak fiatalok.

– A bázishelyszínünknek, a múzeum Ásványrárói lakóházának a berendezése, a bútorok, a tárgyak is ezt a korszakot idézik – kezdi Bokonics-Kramlik Márta múzeumpedagógus, foglalkozásvezető. – A program lényege, hogy nálunk a tárgyak eredeti miliőjükben maradnak, így annak, aki ebben a korszakban nőtt fel, az otthonosság érzetét adják. Mindez a demenciával élőknek nyugodt, a gyermekkorukból ismerős atmoszférát teremt: olyan biztonságos környezetet, amelyben sokkal magabiztosabban, bátrabban és rutinosabban mozognak, mint egy mai modern környezetben.

A szakember azt is hozzáteszi: egy-egy programon nemcsak az idős, demenciával élő emberek vesznek részt, hanem gondozóik, hozzátartozóik is aktív részesei a foglalkozásoknak.  

– A múzeum részéről mindig ketten vagyunk foglalkozásvezetők, és egy-egy alkalommal jellemzően négy-nyolc demenciával élő érkezik, két kísérővel – magyarázza Márta. – Egy közeli idősek otthonából rendszeresen fogadunk látogatókat, akik között vannak visszatérő vendégeink, és minden alkalommal vannak új résztvevők is. Hála Istennek egyre többen fedezik fel a programot, ami azért is örömteli számunkra, mert a célunk az is, hogy a társadalom figyelmét felhívjuk a betegségre és a foglalkozásokon szerzett jó tapasztalatainkat és módszereinket másokkal is megosszuk.

– Előfordult olyan, hogy több, a betegségben érintett család tagjai, akik az Alzheimer Café összejöveteleiről ismerték egymást, csoportosan jöttek el, de olyan is volt, hogy az unoka kísérte el a nagymamát. Azoknak a hozzátartozóknak, családtagoknak, múzeumi szakembereknek, szociális- és egészségügyi szférában dolgozó szakembereknek pedig, akik nem tudnak személyesen részt venni a programban, a Demencia Tanácsadásunk keretében tudunk segíteni. Ennek célja, hogy minél több ember figyelmét felhívjuk erre a betegségre és arra, mi az, amit személyesen is tehetünk azért, hogy a demenciával élő emberek életminőségét javítsuk.  

Nosztalgikus teázás és közös éneklés  

Márta elmondása szerint a programon minden alkalommal úgy fogadják a résztvevőket, mint akik vendégségbe érkeznek hozzájuk.

– A foglalkozást minden alkalommal egy koccintással indítjuk, éppen az időszaknak/évszaknak megfelelően: a mostani hűvösebb őszi időben legutóbb kamillateáztunk – mutatja Márta a jól ismert, tipikus pöttyös bögrét. Nyáron inkább szörpöt fogyasztunk. – Az időseknek különösen fontos a folyadékpótlás: egyrészt mert serkenti az agyműködést, másrészt a teázás egyszerre több érzékszervet is beindít: kezdve a pöttyös bögre és a zománcozott teáskanna látványával. A gőzölgő tea illatélményt ad, majd amikor megkóstoljuk, megvan az ízélmény is, az a mozdulatsor pedig, amivel megfogjuk a bögrét és kitöltjük a teát, megadja a tapintás élményét. Nyilván változó, hogy kinek melyik érzékszerve és milyen intenzíven „vonódik be”, illetve vesz részt az emlékek és az élmények felidézésében.

– A közös italfogyasztás után kezdődik a beszélgetés a kedves emlékekről, ami után általában átcsapunk éneklésbe: ez is egy sarkalatos pont, és minden alkalommal része a programnak. Olyankor együtt énekeljük azokat az adott időszakhoz kapcsolódó slágereket, dalokat, a kinyomtatott és felnagyított dalszöveggel a résztvevők kezében, ami segíti, hogy ne csak a refrént énekelhessék együtt a többiekkel, hanem a dal teljes szövegét is, és így ne jelentsen frusztrációt a számukra, ha csak töredékekre emlékeznek. Nálunk nagyon fontos alappillér, hogy a frusztrációt a minimálisra csökkentsük. Az éneklésbe előbb-utóbb az is bekapcsolódik, aki kezdetben vonakodik, aki pedig valami miatt vokálisan nem képes csatlakozni hozzánk, az is láthatóan ringatja magát, tehát jelen van a zenében, átérzi azt.  

Időutazás korabeli tárgyakkal és fényképekkel  

A foglalkozásokon minden alkalommal egy központi téma köré építik fel az adott programot.

– A téma kijelölése elsősorban a foglalkozásvezető múzeumpedagógusokat segíti abban, hogy milyen tárgykészlettel egészítsék ki a szoba alap berendezését – mondja Márta. – Az őszhöz kapcsolódóan szeptember folyamán az iskola volt a fő téma. Nyilván a múzeumunk jelentős eszközkészlettel bír – idevágó példaként mutatja az órarendet, a töltőtollat és a mártogatós tollat –, de természetesen mi sem rendelkezünk minden tárggyal, ami erre a korszakra jellemző volt. Ilyen esetekben a tárgyakat kiválthatjuk fényképekkel, és tapasztalatunk szerint a fotókat nagyon jól tudjuk használni. Az egyik alkalommal az iskola-témához kapcsolódó tevékenységként bekötöttük a füzeteket: minden résztvevő kapott egy saját füzetet meg csomagolópapírt és párosával kötöttük be az irkákat. Az, hogy nem a demenciával élő helyett végezzük el az adott tevékenységet, hanem ő is közreműködhet benne, az idős ember önbecsülését is segíti. Így készült el mindenkinek a saját emlékfüzete. Minden alkalommal van valamilyen emléktárgy, amit a látogatóink magukkal vihetnek. Van, hogy linzert készítünk, máskor meg a séta közben szedett virágokból álló csokrot viszik tovább, ami lehetőséget ad nekik arra, hogy a bentlakásos otthonban is fel tudják eleveníteni és akár másnak is el tudják mesélni az adott témához kapcsolódó élményeiket.

Süteményt sütnek és kertészkednek  

A programnak mindig része valamilyen gasztronómiai élmény. Az ehhez kapcsolódó tevékenységet az épület másik részében, a konyhában végzik, ahol van egy működő kemencéjük és egy rakott tűzhelyük.  

– Legutóbb, az iskola-témánál maradva, tízóraira zsíroskenyeret készítettünk, paprikával és lila hagymával – teszi hozzá a foglalkozásvezető. – Azzal, hogy a demenciával élő idős ember maga szeli fel a kenyeret és ő keni meg zsírral, megint csak bevonjuk őt az adott tevékenységbe. Fontos, hogy az érintettek érezzék, szükségünk van rájuk, és hogy ők még hasznosak a társadalom számára.

– Nemcsak magát a lakóházat tudjuk használni, hanem az egész teret is – újságolja Márta a házból kilépve. – Van egy kis kertünk, ott tudunk kertészkedni, szezonális zöldségeket ültetni és szedni, a megemelt virágágyásunkban pedig a növényeket gondozzuk a résztvevőkkel. Vannak élő állataink a múzeumban, és ha tudjuk előre, hogy olyan látogató érkezik, aki falusi környezetben nőtt fel, akkor a tanyát nagyon jól be tudjuk szervezni ebbe programba.  

A kápolna és a kovácsműhely

– Az idősek számára fontos a vallási élet – jegyzi meg a szakember. – A Skanzen területén van református templom, görögkatolikus templom és római katolikus kápolna. A bázishelyszínünkhöz ez utóbbi esik legközelebb. Ide is be tudunk jönni, és itt is olyan témák jönnek elő, amelyek biztos, hogy kedves emléket idéznek a résztvevőkben: a saját esküvőjük, vagy épp a gyerek keresztelője, elsőáldozása. A kápolnának kifejezetten jó az akusztikája az énekléshez, ráadásul itt nem veszik el úgy a térben az ember, mint egy templomban. Ez egy nagyon kedves hely, ha kimozdulunk a bázisépületünkből, akkor a kápolna az egyik olyan helyszínünk, ahova gyakran ellátogatunk.

Mártától azt is megtudom, hogy a kápolnával átellenben van egy működő kovácsműhely, ahol meg lehet fogni az eszközöket, a szerszámokat, és ki lehet próbálni a fújtatót a tűztérhez.

– Ha férfi résztvevő is van a csoportban, akkor ez a helyszín szintén nagyon jól tud működni, mert sokaknak, főleg, akik kisebb településről érkeztek, annak idején biztosan volt a falujukban kovácsmester, akihez fűződnek emlékei.  

– Egy-egy program átlagosan másfél órás, de ezt is rugalmasan kezeljük, a résztvevők igényeihez alkalmazkodva. Ha a látogatók egy óra alatt elfáradnak, akkor egy óra elteltével befejezzük a foglalkozást, viszont, ha két órán keresztül is aktívak, figyelnek és jól bírják, akkor akár két órán át is együtt maradunk.

Fontos a visszacsatolás!

Amikor azt kérdezem Mártától, hogy a foglalkozások végén érezhető-e, látható-e, hogy a demenciával élők jól érezték magukat az aznapi programon, mosolyogva bólogat.  

– Szerencsés esetben az idősektől helyben kapok egy megerősítést azzal, hogy látom, jól érzik magukat, ezt akár el is mondják. Látszik is rajtuk, már akin tud látszani, mert a demenciának sajnos az is az egyik következménye, hogy az érintett személy nem feltétlenül tudja azt kifejezni, ami benne zajlik. Ezért is fontos, hogy a gondozókkal utána is kapcsolatban maradunk, és tőlük kapunk visszajelzést a tapasztalatokról. Ezt a visszacsatolást két szempontból szoktuk kérni: az egyiket gondozói szemszögből, amikor azt szeretnénk felmérni, hogy ő, mint kísérő, mint gondozó hogyan látja ezt a programot, tanult-e valami újat, valami olyan módszert, amit szívesen átvenne és alkalmazna a demenciával élők gondozása során. Másrészt azzal kapcsolatban is várjuk a visszajelzésüket, hogy a résztvevőkre hogyan hatott ez a program.

A jó hangulat ragadós!  

– A mi programunk attól speciális, hogy a hosszútávú emlékekbe nyúlunk vissza – magyarázza a múzeumpedagógus. – A foglalkozásainkon a demenciával élő idős embert körülveszi a múltja, és az élővé tud válni. Az, hogy itt biztonságban és otthonosan érzi magát, ami jó emlékeket, kellemes érzéseket idéz fel benne, valamint az, hogy itt dicséretet kap, a boldogsághormon termelődését serkenti az agyban.  A foglalkozáson résztvevő mentálisan újra erőre kap, ami pozitív hatással van a fizikai aktivitására is, és ez az egész az életminőségét javítja. Sőt, ezáltal közvetetten a környezete életminőségét is. Ha a demenciával élő jól érzi magát nálunk és a jókedve kitart néhány óráig, akkor a jó hangulata átragad a gondozóra is.  

– Az agysejtek elhalása nem visszafordítható folyamat, azonban, ha idejében felismerjük a betegséget, akkor az lassítható, szinten tartható. A Demencia program mindenképpen segít abban, hogy akkor és ott a foglalkozáson pozitívan hasson rájuk, és ez a hatás, nyilván személytől függően, eltarthat néhány óráig, de olykor hetekig, hónapokig is érezhető. Amit orvosilag tudunk igazolni, bizonyítani, az az, hogy az enyhe és esetleg a középsúlyos fázisban lévő demenciában élőknél tud hatásosan működni a program.

Pozitív élményekkel töltődnek fel

– Nagyon jó érzés látni, ahogy a bátortalan, bizonytalan, zárkózott emberek a foglalkozás végére   kivirulnak, mosolyognak, új erőre kapnak – mondja Márta. – Vagy, amikor a hozzátartozó, aki mostanra már láthatóan belefáradt a beteg családtagja folyamatos gondozásába, nálunk rácsodálkozik arra, hogy „Jé, a mama, aki egyébként nem is képes arra, hogy önállóan étkezzen, itt saját maga keni meg a zsíroskenyeret!” Ettől a felismeréstől ő is felszabadul, és egy kicsit fellélegzik. Ez engem is ugyanúgy feltölt, mint amikor az a résztvevő, aki nincs jó állapotban, búcsúzáskor azt mondja: „Milyen jó volt hazajönni!”, mert ő azt hiszi, hogy most otthon volt. Ez azt jelenti, hogy jól érezte magát, és pozitív élményekkel feltöltődve távozik.