– Én vagyok Leo Messi! – harsogja ellentmondást nem tűrően Imi. 
– Én meg Dybala! – kontrázik Janika, majd lelkesen megpörgeti a játékosait, míg a kisebbek lélegzet-visszafojtva nézik, ahogy a srácok brillíroznak a csocsóasztal mellett. Kétség nem fér hozzá, nagy népszerűségnek örvendett a két friss világbajnok argentin labdarúgó a szobában, amikor megérkeztünk a kaposvári Mélyben és Reményben Alapítvány belvárosi központjába. A külvilágban hiába csordogált csendesen a hétköznap délután, a sorházak belső udvara gyerekzsivajtól volt hangos. A belső szobában igazi rangadót játszottak egymással a fiatalok, egy-egy önfeledt gólöröm valódi népünnepélyt jelentett – most éppen a Kaposvár környéki alsó tagozatosok számára.

Amíg a gyerekek a közös tanulás előtt játszottak egy kicsit, az alapítvány munkatársai és önkéntesei csoportosították a Családbarát Magyarország Központ adományait, amelyeket az Önként Jöttem díjra jelölt, és az izgalmas versenyben a legjobb négybe jutó szervezetnek vittünk. A társaság az önkéntes munka elismerésére, az önkéntesség ismertségének növelése érdekében hozta létre a díjat.

Szolgálat a rászorulókért

A móka és a kacagás után jöhet a délután komolyabbik része: a különböző helyiségek egy csapásra tanulószobákká alakulnak, kezdődhet a kiscsoportokban való közös leckeírás, tanulás vagy éppen gyakorlás. A gyerekek figyelme néha elkalandozik, de az a tény, hogy közvetlen és személyre szabott támogatást kapnak a felnőttektől, bizony rengeteget jelent a számukra.

Az alapítvány 2010 óta dolgozik a kaposvári és a környéken élő hátrányos helyzetű családokért. A közel húsz önkéntessel működő szervezet a különböző korosztályok számára heti háromszor elérhető tanulószoba mellett családgondozással, adományozással, táboroztatással és élelmiszercsomagokkal is segít – de ők is csak addig nyújtózkodhatnak, ameddig a takarójuk ér. A kuratórium elnöke, az építészmérnök végzettségű, négygyermekes Mohayné Farkas Ibolya a helyi keresztény közösségben végzett szolgálatot, amikor a látókörébe kerültek a rászorulók. Hamar megindították a szívét és cselekvésre ösztönözték.

Mohayné Farkas Ibolya

– Egy augusztusi családlátogatáson megkérdeztem az egyik, éppen iskolát kezdő kisfiútól, hogyan búcsúzott az óvodából, milyen volt a ballagása – emlékszik vissza Ibolya. – Elmesélte, hogy egy kedves történetet adtak elő a csoportjával és legnagyobb megdöbbenésemre hónapokkal később is elmondta az egészet fejből. Ezzel rávilágított, milyen fantasztikus képességű gyerekek élnek a környezetünkben, akik közül sokaknak a családi körülményeik miatt nincs meg a lehetőségük a kiemelkedésre. Kezdetben a házaknál, majd az iskolában foglalkoztunk velük, de azt tapasztaltuk, hogy jobb eredményeket érhetünk el, ha kivesszük a gyerekeket a megszokott környezetükből. Annak ellenére, hogy meglehetősen drága az autóval való szállításuk, végül úgy döntöttünk, hogy annak van igazán értelme, ha elhozzuk a gyerekeket és az alapítvány bázisán alakítjuk ki a tanuláshoz szükséges nyugodt munkakörülményeket.

Az önkéntesek ereje

A szervezet támogatásának ügyét éveken keresztül helyi magánszemélyek és cégek karolták fel, illetve országszerte is kaptak hozzájárulást a működésükhöz. A világjárvány óta azonban megtorpant az adakozási kedv, így jelen állás szerint nehéz év elé néznek.

– Hálásak vagyunk az önkénteseinknek, akik rengeteget tesznek a gyerekekért – teszi hozzá az alapítvány vezetője. – Csatlakozott hozzánk nyugdíjas tanítónő és szociális munkatárs, de van középiskolás és egyetemista segítőnk is. Mindannyian a gyerekek felzárkóztatását, kiegyensúlyozottságát és lelki békéjét tartják szem előtt. Ebben a közegben hatalmas dolog, és roppant büszkévé tesz minket, amikor egy gyermeknek 4,5-ös fölötti a tanulmányi átlaga.

Jázmin mosolygós kislány. A tankönyvek mellett igyekszik a legjobbat kihozni magából, de a délután játszótéren töltött felében azért felszabadultabban viselkedik.

– A legjobban a társaságot szeretem itt, de örülök, hogy a matek és az olvasás is egyre jobban megy – újságolja a 9 éves Jázmin, akinek mindkét bátyja látogatja a foglalkozásokat. – Imádok énekelni, a nagy álmom, hogy énekesnő legyek, de nagyon érdekelnek a lakkok és a színek, így műkörmösként vagy fodrászként is el tudom képzelni magamat. Esetleg rendőrként.

Csepp a tengerben

– Igazán tiszteletreméltó az a munka, amit az alapítvány végez és ennek egyre inkább híre megy az egész városban – meséli Vera, aki csaknem másfél éve segíti önkéntesként a mindennapokat. – Már nyugdíjas vagyok, de a pedagógusi pályán eltöltött 43 év után annyira hiányzott egy szeretetreméltó közösség, hogy csatlakoztam Ibolyáékhoz. Nem ehhez a korosztályhoz szoktam, de hamar megszerettem a gyerekeket és csodálatos emberi kötelékekre leltem. Tisztában vagyok vele, hogy ez a tevékenység csak csepp a tengerben, de hiszem, hogy sok ilyen csepp már sokat érhet. Ha megmarad valami a gyerekekben, az később szárnyakat adhat nekik.

Az alapítvány egy különleges ösztöndíjprogramot is kidolgozott. A gyerekeket a tanulmányi eredményeik alapján díjazzák, de a félév alatt a néhány ezer forintokból összegyűlt pénzt nem kapják kézhez, hanem a nevelőkkel együtt mennek el bevásárolni belőle. Kérhetnek ruhát, cipőt, vagy akár édességet is. Ekkor szembesülhetnek a teljesítményük értékével és a pénz kezeléséhez is fokozatosan hozzászokhatnak. A már bevált gyakorlatokon túl tervekből sincs hiány a szervezetnél, a közeljövőben ingyenes turkálót szeretnének létrehozni, illetve nyitni az óvodás korosztály és szüleik felé.

Kattintson a képre további fotókért!

A befektetett munka gyümölcse

A meglehetősen élénk és tevékeny Imi rendkívül segítőkész. Nem csak a csocsóasztal mellett aktív, de a kerékpár felpumpálásánál és a focizásnál is számíthatnak rá a társai.

– Otthon is én vágom a fát, szeretek segíteni – mondja a 11 éves fiatalember. – Járok focizni, és odavagyok a természetért is. Erdész szeretnék lenni, vagy hídmérnök – meséli, miközben beszámolója alapján a karosszérialakatos szakma felé is kacsintgat.

A gyerekek igazán színes egyéniségek, meglehetősen széles érdeklődési körrel. Ahogy a tanulás és a játszótéri kikapcsolódás alatt tapasztaljuk, a jókedvük és lelkesedésük határtalan, ez pedig átragad a nevelőikre is.

– Azt érezzük, hogy egyre jobban beérik a befektetett munkánk – mosolyog Ibolya. – A gyerekek kezdenek csapattá válni, egyre értelmesebben lehet velük beszélgetni, egyre ügyesebben viselkednek, ha elmegyünk valahova és az iskolában is egyre jobbak a tanulmányi eredményeik. Ezek igazolják, hogy van értelme mindannak, amivel foglalkozunk.