Öt sor elgurult ananászkonzerv
Szerző:Schäffer Erzsébet2022. 05. 20.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Pályázatra küldött írásokat olvasok. Nagy papírhalom. Száznál több írás. A téma: család, közösség, boldogság, ennek keresése – s ezek variánsai.
A kis dolgozatok, versek, novellák íróiról csak a nevük és az életkoruk árulkodik. Tizennyolctól kilencven évesig minden korosztály képviselve van. Férfiak, nők, édesanyák, édesapák, nagymamák, nagypapák, elváltak, özvegyek, házasulandók, mostohák, lányok, fiúk – igen vegyes a kép, éppen ezért sokatmondó.
Olvasom a sikerült vagy kevésbé sikerült, olykor igen suta próbálkozásokat – egyben mind hasonlók: őszinték. Nem szeretek dönteni, nehezen is döntök. Mert valami még a gyenge írásokban is megragad: a sorsok üzenete. Így a kötelező hét kiválasztott helyett már vagy huszonöt írást tettem félre. S ahogy ma reggel összegezni próbáltam magamban a benyomásaimat, egy régi levél jutott eszembe. Egy tanárnő írta. Emlékszem, válaszoltam is rá. Kis keresgélés után rátaláltam.
„Kedves Erzsébet!
Két nappal ezelőtt a boltban, ahol évek óta nap mint nap vásárolok, leborítottam öt sor ananászkonzervet. Ha megkérdi, hogy miért tettem, nem tudnék rá válaszolni. Úgy éreztem, hogy szétrobbanok, ha valami skandalumot nem csinálhatok, most rögtön. Álltam a hatalmas robajjal szétguruló konzervesdobozok között, s csak arra emlékszem, hogy utánanéztem az egyiknek, amelyik a fűszeres gondola alá gurult. Aztán kitört belőlem a sírás. Az irodában tértem magamhoz, ahol azt kérdezték aggodalmasan, hívjanak-e mentőket. Nem, nem kértem mentőket, szépen bocsánatot kértem, és hazamentem a mosatlan edények és a szétdobált életem közé.
Harmincéves leszek, és üvölteni szeretnék, mint Csehov hőse: Még nem történt velem semmi! És mert őszinte vagyok, azt is hozzáteszem, hogy még nem csináltam semmit. Annyi mindent ígér a világ itt körülöttem, annyi mindennel hiteget. Megyek a fényes kirakatok között, és azt mondogatom magamban, én szabadságra születtem. És nincs más körülöttem, mint kötelesség. Kötelesség az iskolában, ahol tanítok, kötelesség a családban, ahol én vagyok a legnagyobb lány, és kötelesség a gyerekeim előtt, akiknek én vagyok a legnagyszerűbb anya és kötelesség a férjemmel szemben, aki csak sejti, ki vagyok valójában, jó feleség, igaz szerető, de mintha nem hinné el.
Én pedig szabad szeretnék lenni, de úgy, hogy ne legyek hűtlen és ne legyek szószegő. Lehet, hogy fantáziáló kékharisnyának tart. Most éjjel egy óra van, és képtelen vagyok befejezni harminchat dolgozat javítását. A fogalmazások a szabadságról szólnak. Tizenhat éves gyerekek írták. Én írattam velük. Gyönyörűek!”
Eddig a levél. A válaszon sokat tépelődtem. Végül hetek múlva ezt írtam:
„Kedves Tanárnő!
Azokon az elgurult ananászkonzerveken biztosan túl van már. Nekem is megvoltak a magam ananászkonzervei, azt hiszem, mindenkinek megvannak. Kinek messzebbre gurulnak, kinek közelebbre.
Az egészen még aligha lehet túl. Talán mert harmincévesen másképpen tudja az életet az ember. Negyven körül már sejt valamit. De elfogadni, amit megsejtett, hogy feladatra születtünk, dolgunk van – még nem biztos, hogy képes.
Ezen a nyáron egy hosszabb utazáson voltam, egyedül. A sok benyomás mellett, ami ért, volt időm gondolkodni. A távolság a családtól s minden megszokottól valamiféle nagy szabadságot adott, még egy igazi nagy változtatás gondolatával is eljátszottam ott, a világ túlsó felén. Aztán a vágyott hazaérkezés után nem sokkal megint úgy éreztem, hogy mennem kéne, hogy el kéne indulni megint, mert más sincs, mint kötelesség, rágjuk a kásahegyet nap nap után. És akkor egy éjszaka bementem a gyerekszobába, néztem az alvókat, mosolyogtam és könnyeztem, lefeküdtem a szőnyegpadlóra és ott maradtam ébren, hajnalig. Pár nap múlva a kezembe került egy könyv, Saint-Exupérynek, a Kis herceg írójának gondolatait tartalmazza. Citadella a vaskos kötet címe. Találtam benne néhány mondatot, melyek úgy érzem, felelni látszanak mindkettőnknek.
Béke csak a világra jött gyermekekből, az elvégzett aratásból, a végre rendbetett házból születik. Az örökkévalóságból, amelybe az elvégzett dolgok megtérnek. A telt csűrök, az alvó birkák, az összehajtogatott fehérneműk békéje, egyedül a tökéletesség békéje, azé, ami, ha egyszer jól elvégeztük, Istennek adott ajándékká lesz. Az ember ledönti a falakat, hogy szabaddá legyen, de aztán már nem egyéb, mint lerombolt erősség, amely minden világtáj felé nyitva van. És kezdődik a szorongás, annak tudata, hogy nem vagyunk…”
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
Kistestvér van a pocakodban, anya!
Békében, háborúban – kisbabák üzenete
