Jól gondolom, hogy egy közönségétől hónapokra megfosztott előadóművész úgy szenved, mint a levegőtlen szobába bezárt földi halandó?

– Többen aggódva kérdezik, hogy mi van a kandikamerás, utcai hecceket művelő, színháztermeket megtöltő, pincérekkel jópofizó, a nyilvánosságban lubickoló velem, amikor meg vagyok fosztva a közönségem szeretetétől. És azt mondom, hogy úttörő becsületszavamra és Isten bizony, életem legboldogabb időszakát élem. Visszajutok ahhoz a gyerekhez, aki az Emőd utca négyben ücsörgött, mélázott, mint a Micimackóban a Füles, és nagyon jól érezte magát. Amivel ötvenöt éves pályafutásom egyetlen momentumát sem tagadom meg. És kétségtelenül skizofrén a helyzet, mert odakint tavasz van, és minden van, de nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Mi több, azt érzem, hogy rengeteg mindent kapok.

Mégis miket?

– Hogy nagyon prózaian kezdjem, feleségem remek főztjeit. Aztán azt az élményt, hogy Judittal huszonnégy órát töltünk együtt és mégsem megyünk egymás agyára. Igaz, reggelente kevesebbet ökörködök, mint úgy általában… Aztán azt a vékony földsávot, amit Judit gyönyörűségesen ültetett be muskátlival és törökszegfűvel. Aztán a feleségem Dani fiának a gondoskodását, amiről mindig is tudtuk, hogy van, de azt nem, hogy egy földre szállt angyalban sem lehet több. Aztán rengeteg olvasásélményt, amivel az elmaradásaimat pótolom. Aztán azt a szeretetláncot, amit a közeli üzletben a tündéri Edit és Anikó, a fölöttünk lévő étteremben Zoli és Krisztián, vagy az alattunk lakó bűbájos házaspár fűz nap nap után, szégyenlősen nem említve a vidékről pálinkát szállító emberünket... Annyira fantasztikus az egész, hogy még belőlem is a jobbik ént hívja elő, aki újraértékeli a múltat, aki megbocsát, aki felminősít, aki sms-t ír, hogy köszönetet mondjon valamiért, amiért korábban még meg volt sértődve. Röviden ennyit.

Már megbocsásson, de ez olyan mennyországos kép.

– Igen, kicsit gejlül hangzik, de így van. Kezdek hálás lenni a karanténnak. És megenged egy ide illő poént?

A mennyországban minden kérés teljesül. Örömest!

– Ez a karantén például még arra is áldás, hogy ennyi évvel Pilátus után végre visszanyerte becsületét a kézmosás…

Hamisítatlan Sándor György. Nincs több?

– Már hogyne lenne! Diktálom! „Alig várom, hogy vége legyen ennek a szörnyű karanténnak és végre megint ön-szán-tam-ból maradhassak itthon egész nap, és olvashassak.” És ha már lendületben vagyunk, akkor mondok még egyet. „Ha már a vészhelyzetben a média és az internet naponta szólít meg többeket, szerény javaslatom nekem csak annyi lenne, hogy a „Maradj otthon!” után újabb ön-kén-tes védőintézkedés kellene, amely így szólna: „Ne nézz tükörbe!” Mert ha kibírjuk a jövőben, hogy nem nézünk szembe „kórunk” okozójával, az emberrel, megkímélhetjük a továbbfertőzésektől a... tükörképeinket!” (A struccnak is – ugye – egyre gyakrabban van homokban a feje…) Aláírás: Sándor Strucc György (a teraszról).

Ezek után nem lepheti meg a kérdés, hogy születik-e újabb Sándor György-est a karanténban megélt élményekből, olvasmányokból, emberi átváltozásokból?

– Drága alkotótársam és barátom, Kósa Bandi is örökösen ezzel nyaggat, és neki is azt mondom, hogy ötvenöt éves pályafutásom nagyszerű lezárásaként éltem meg Dömény Csaba könyvét, Kocsis Tibor rólam készült filmjét, majd a műsoraimból összeállított programot, amelyet kétszer az Uránia, tavaly decemberben pedig a MOM közönsége láthatott. Most sokkal inkább a bepótlásról szól az életem. Goethét, Szent Ágostont, József Attilát, Pilinszkyt, és sorolhatnám még hosszasan, hogy kiket olvasok, hogy megértsem az ittlétem értelmét. Hegyi Balázs, Mélyi Attila, Barsi Balázs prédikációit és Jelenits István írásait hétről hétre követem, mert maradék életemben szeretnék felkészülni arra a szerepre, amit a Jóisten szánt nekem. Most a belső béke és boldogság elnyerése számomra a legfontosabb.

Ugye nem mondja komolyan, hogy az ittléte értelmét keresi az a művész, aki ötvenöt éven keresztül médiumként élte az életét, hogy tükröt vagy éppen görbe tükröt tartson a kortársai elé, hogy rávilágítson jelenségekre, hogy egymás elfogadására biztasson, hogy emberek közötti és embereken belüli békét teremtsen? Azt értem, hogy most megint töltekezik, de életerősen, szellemileg frissen nem lehet más, mint aki eddig is volt.

– Köszönöm, amit mond, és van igazsága, mert nem is vagyok más, mint aki vagyok, csak épp most többet fordulok befelé, mint kifelé, és ha mondom a magamét, nem a pódiumon teszem, csak sms-ben, telefonon, utcai beszélgetésben, vagy csak egy mosollyal, egy gesztussal ritka találkozásaim során. Mert hiszem, hogy mindenkinek kutya kötelessége mindent megtenni azért, hogy jobbá váljék a világ.

Szóval lesz est vagy nem lesz?

– Hagyjon már ezzel az esttel, ha lennie kell, majd lesz. Nincs bennem erős ambíció, hogy legyen. Mégis csak nyolcvankét éves vagyok, leginkább a békére vágyom, amit meg is kapok, ha nem adok könnyelműen interjút…

Jó, akkor feszültségoldásként kérek egy karanténos aforizmát az interjú végére!

– Ám legyen! Mi, emberek még könyökkel sem… A hangyák viszont most is – a pompázó kinti tavaszban – teljes gátlástalansággal, a legkisebb távolság betartása és maszk nélkül önfeledten lófrálnak, fittyet hányva ezzel minden otthon-maradásnak.


Olvassa el a Mindennapi örömök rovat korábbi interjúit is:

otthon a családmaradjotthoninterjú