A csoportszobában, ahol a farsangi készülődés nyomai látszanak – mindenhol színes papírmasé kivágások, vidám rajzok a falakon, a fotelekben és az asztalon is – Hellenbárt László, az S.O.S. Krízis Alapítvány intézményvezetője válaszol Kapcsolj egyből! kérdéseire.

– Nem okoz nehézséget a munkájában, hogy mint a S. O. S. Krízis Alapítvány egyik intézményének vezetője olyan nőkkel találkozik, akiknek inkább rossz tapasztalata van a férfiakkal?

– Eddig még nem okozott nehézséget, hogy férfiként a krízisellátásban dolgozom. De egyébként biztosan vannak eltérések abban, hogy a nők vagy a férfiak hogyan látják a világot és a munkánkat. Sok-sok év után azonban, a szakma mindinkább professzióvá kristályosodik, innentől kezdve pedig tényleg csak a szakmai személyiség működik, megszűnik az, hogy férfiként, apaként vagy bármelyik másik szerepünkben dolgozzunk a klienseinkkel. A különböző szerepeink az ajtón kívül maradnak, és a szakmai személyiségünk az, ami a klienssel kapcsolatba lép.

– Azért a szakmai személyiséghez talán hozzáadódik a többi szerepünkből is egy kicsi? Nehéz elhinni, hogy a szerepeinket az ajtón kívül hagyhatjuk, mint a kabátunkat a fogason.

– A szupervízió során éppen ilyen típusú problémákkal is foglalkozunk: például egy kolléga hogyan kerülhet vissza a szakmai személyiségébe, ha az egyik kliense megszólítja benne az anyát. Érdekes kérdéskör, hogy az anya szerepéből hogyan kerülhet vissza a szakember a segítő szerepébe.

– Ahogy jöttünk a közösségi szoba felé, az egyik hölgy lakójuk megszólította Önben – ha jól értelmeztem a helyzetet –, a férfit, hiszen arra panaszkodott, hogy harminc évesen már festenie kell a haját. Professzió ide vagy oda, szerintem férfiként válaszolt a fiatal nőnek…

– Igen… hát ez az, amire nem szabad mélyen reagálni.

A kezdetek

Az S.O.S. Krízis Alapítvány 1996 óta működik, öt független civil hozta létre az akkor már jól érezhető és mélyülő lakhatási válság kezelésére azzal a kimondott céllal, hogy igyekezzenek meggátolni az otthonukat vesztett családok lecsúszását, még mélyebbre süllyedését. Ez a cél alapjaiban nem változott a kilencvenes évek óta, annyiban módosult, hogy most már nem csak a fővárosi klienseket fogadják, hanem országos az ellátási kötelezettségük. 2005 óta, amióta létezik Magyarországon intézményesült krízisellátást, részt vesznek ebben a munkában.

"krízisellátást csak családok átmeneti otthona intézménytípusra lehet építeni"

– Az indulás óta sokat fejlődött az ellátás. Külföldi mintákra, szakmai tapasztalatokat összegyűjtve a hazai jogszabályi környezetbe illesztve próbálták megalkotni az ellátást. Először nem volt egyértelmű, csak később kristályosodott ki, hogy a krízisellátást csak családok átmeneti otthona intézménytípusra lehet építeni. Akkoriban sem volt és most sincs a gyermekvédelmi és a szociális ellátórendszerben olyan intézmény, amelyik mindenfajta kihívásra válaszolni tudna.

Amikor 2005-ben elindult a krízisellátás, természetesen nem létezett még a jogszabályi háttér, csak „a kezdjük el csinálni, alkossuk meg, hogy hogyan működik jól” lendülete. Akkor már megalakult az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat, az OKIT, és létrejöttek a rendszer alapjai és a struktúrája is, ami ma is ugyanúgy működik mint akkoriban: a minisztérium áll a háttérben, annak a kötelmében működik az OKIT, és a telefonszolgálat van kapcsolatban a krízisközpontokkal. Ha befut egy hívás a szolgálathoz, látják, hogy hol van szabad férőhely, és oda irányítják az áldozatot vagy áldozatokat, ahol fogadni tudják őket.

Ez 2005-ben nagyon szép és izgalmas feladat volt, sok kreativitásra adott lehetőséget, hiszen ki kellett találni az egész rendszert. Aztán 2010 után jött egy jelentősebb mennyiségi változás az ellátórendszerben. Addig 11, illetve kicsit később 14 krízisközpont működött országszerte. Ma már ez a szám óriási fejlesztésekkel 29-re nőtt, azaz országszerte közel 300 férőhely áll rendelkezésre 29 krízisközpontban. Közben a Gyermekvédelmi törvényt is módosították, így jogszabályi szinten is bekerült a törvénybe, hogy van krízisközpont típusú intézmény, és hogy mik a jogszabályi keretei, alapjai. Ezzel véget ért a pilot időszak.

– Említette, hogy a megalakuláskor a fővárosi kliensekre koncentráltak, most viszont már országos az ellátási területük. Ezek szerint nagyot változott az alapítvány működése, ahogy változott a szociális rendszer.

– A krízisellátás megjelenése hozta azt a szükségletet, hogy országos ellátásúvá váljon a működésünk. A kríziselhelyezésnél alapelv, hogy lehetőleg nagy fizikai távolságba helyezzük el az áldozatot az eredeti lakhelyétől. Ezért nem csak nekünk volt muszáj országos ellátási szintben gondolkodnunk.

A közösség ereje

– Valóban igaz az, hogy nincs külön férfiaknak és nőnknek fenntartott kríziselhelyezés? Ha úgy adódik – bár ez nyilván ritkán fordul elő, de – a bántalmazott férfiakat és a családjukat ugyanott helyezik el, mint ahová a bántalmazott nők és a gyerekeik kerülhetnek? Nem okoz ez feszültséget a kliensek között? Mert bár vannak női bántalmazók is, azért csak a férfiak vannak többségben ebben a szerepben.

"egy bántalmazott össze van törve, meg van rettenve, ezért egyáltalán nem jó, ha egyedül van"

– Kicsit távolabbról válaszolok a kérdésére, ha megengedi. Amikor elkezdtük ezt az ellátást kialakítani az alapítványnál, akkor egy másfél szobás lakásban indult a szolgáltatásunk. Ez sokáig jól működött, aztán értékeltük a folyamatokat és rájöttünk, hogy mégsem annyira jó, ahogy van. Mert egy bántalmazott össze van törve, meg van rettenve, ezért egyáltalán nem jó, ha egyedül van. Mert nyilván nem tudtuk biztosítani, hogy 24 órában vele legyen a családgondozója. Így behoztuk ebbe az intézménybe a kríziselhelyezést. Ennek az ingatlanunknak két lakószobáját használjuk kríziselhelyezésre, az összes többiben átlagos csaós család él. (A csao rövidítés jelentése: családok átmeneti otthonában elhelyezett, nem krízisellátást igénybe vevő család, jellemzően lakhatási gondok miatt kerülnek a szociális ellátórendszerbe. – A szerk.) Nálunk teljes családok élnek, vannak férfiak, nők, gyerekek, fiatal fiúk, lányok. A közösségünk aktív és teljes része a bántalmazás miatt bekerülő személy, és azt kell mondjam, hogy őrületesen nagy erő van ebben a közösségben. Amikor beköltözik hozzánk egy bántalmazott, akinek van valamilyen speciális szükséglete, a 40 lakóból 40 reagál rá és segíti őt. A múlt évben volt egy 74 éves idős asszony nálunk, akit a férje bántalmazott, eltörte a kulcscsontját, nyílt sebekkel került hozzánk, borzasztóan rossz fizikai állapotban érkezett, a mentális állapota sem volt túl jó. Családok átmeneti otthonaként nem vagyunk arra felkészülve, hogy kezdődő demenciával élő idős ember egészségügyi ellátását megoldjuk úgy, mint egy kórház. A lakóközösségünkben volt azonban egy olyan kliensünk, aki ápolónőként dolgozott és pillanatok alatt beleállt az idős asszony ápolásába. A másik lakónk abban segített neki, ha fürdeni akart. Tehát ha a bántalmazott bent van egy intézményi közegben, ahol él még sok másik család nagyon sokféle tudással, rengeteg tapasztalattal, például sok gyerekes anyák gyereknevelési, gondozási rutinnal, sokat hozzáad ahhoz, hogy a bántalmazott meg tudjon maradni az új élethelyzetében és épülni tudjon az új közegében. Azt kell mondanom, hogy néha sokkal többet ad a közösség, mint maga a szakember.

– Egyébként mennyi ideig maradhat az intézményben a bántalmazott és a családja?

"néha sokkal többet ad a közösség, mint maga a szakember"

– Négy hétig, ami egyszer négy héttel meghosszabbítható.

– Ez azért meglehetősen rövid idő ahhoz, hogy valaki felépüljön, és újra talajt fogjon, megalapozza az új életét.

– Ez az ellátási forma nem arról szól, hogy tartós lakhatást nyújtson a krízisbe került személynek, hanem életmentésre jött létre. Nekünk az a dolgunk, hogy jogász, pszichológus, szociális szakemberek együttműködésével megerősítsük az áldozatot annyira, hogy ne menjen vissza a bántalmazó kapcsolatába, védett közegben, teljes körű ellátással segítünk azoknak az ügyeknek az intézésében, amik ilyenkor szükségesek, például a jövedelem átirányítása, és a bántalmazottal közösen megkeressük a tartós lakhatás lehetőségét, ahová segítünk neki eljutni.

Az extrém szélsőségeknél, ilyen volt a 74 éves idős nénink, lehet, hogy nem elég két hónap. Mert tényleg szinte reménytelennek tűnt, hogy Magyarországon az idősellátásban két hónap alatt helyet szerezzünk, de végül is megoldottuk úgy, hogy gyakorlatilag az összes hazai szolgáltatót felkerestük, hogy valaki fogadja őt. És sikerült.

Ebből az a fontos üzenet, hogy a speciális eseteket nehéz nyolc hét alatt megoldani, de az esetek többségében elvégezhető a kliensek elhelyezése.

Mire elég nyolc hét?

– Ha egy olvasó fejével gondolkodom, továbbra is maradtak fenntartásaim, mert még egy egyszerűbb válás esetén is rendkívül kevésnek tűnik a nyolc hét… Nem arról van szó, hogy átléptetik egy másik szociális ellátásba a klienseket?

– A kiléptetés a rendszerből akkor működik, ha a kliensnek vannak alapjai, tartalékai. Ha arról van szó, hogy a bántalmazó tulajdonában lévő ingatlanból menekül egy áldozat úgy, hogy nincs semmiféle természetes támasza, akkor nincs más lehetőség, mint például az, hogy egy anyaotthonba léptessük tovább, ahol van egy éve az adott személynek, hogy felépítse az új életét.

A bántalmazottaknak azonban van egy nem csekély számú rétege, aki rendelkezik akár anyagi, akár kapcsolati tőkével. Ilyenkor azzal telik az idő, hogy a vér szerinti család felkészül arra, hogy az áldozat visszaköltözik. Nem a bántalmazóhoz, hanem a saját szüleihez vagy a testvéréhez. Ezek elég gyakori megoldási módok, persze, figyelemmel arra, hogy a leendő lakhatás biztonságos legyen számára. Sokszor tehát tényleg csak arra kell várni, hogy befejezzék a felújítás, kialakítsák a fürdőszobát stb. és akkor van hol laknia a kliensnek.

Tavaly lakott nálunk egy olyan bántalmazott fiatal hölgy, aki szakellátásban, állami gondozottként nőtt fel a nővérével együtt, de egyikőjük sem vette fel a szakellátás után járó életkezdési támogatást. Amikor a hölgy bajba került, a két testvér összefogott, mindketten kikérték az életkezdési támogatásukat, és vettek egy házat vidéken. Ebben az esetben az ügyintézési idő töltötte ki a két hónapot.

– Mintha azt olvastam volna valahol, hogy akik kapcsolatba kerülnek a krízisellátással, jellemzően inkább a szegényebb társadalmi rétegekből kerülnek ki. Ezzel persze nem azt állítom, hogy a jobb módú családokban nincs bántalmazás, mert biztosan nem lenne igaz. Vagy tévedett az írás?

"hosszú ideig tartó bántalmazó kapcsolatokban a családi, társadalmi kapcsolatok is megszűnnek"

– Azok a bántalmazottak, akik erőteljes társadalmi tőkével rendelkeznek, általában anélkül is meg tudják oldani a menekülésüket, hogy intézményi segítséget vennének igénybe. Ugyanakkor az alacsonyabb státuszú bántalmazottak is rendelkezhetnek megtakarítással, kapcsolati tőkével. A bántalmazott személy lehetőségeit azonban jobban befolyásolja az az idő, amit a bántalmazott kapcsolatában eltöltött. Ha az áldozat korán megpróbál kilépni, akkor még nem erodálódtak el a kapcsolatai, ha viszont hosszú évekig él a bántalmazó kapcsolatban, az mindig együtt jár a szeparálással, izolációval. Jellemző, hogy a bántalmazott azt mondja: „persze, van anyám, apám, de nem volt szabad beszélnem velük, mert megharagudott rám, mert ők próbáltak segíteni nekem, de most mégsem beszélünk egymással, mert hát mégis visszamentem hozzá”. A hosszú ideig tartó bántalmazó kapcsolatokban a családi, társadalmi kapcsolatok is megszűnnek, illetve fellazulnak.

A bántalmazás mindenki ügye

– Egyik oldalról nagyon jónak tartom, hogy egyre több szó esik a médiában a kapcsolaton belüli erőszakról. Viszont kizárólag olyan esetek kerülnek a figyelem középpontjába, ahol az áldozat vagy áldozatok és a bántalmazó kapcsolata a legsúlyosabb tragédiához vezetett. A cikkek, műsorok végkövetkeztetése jellemzően mindig az, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer, igazságszolgáltatás, a bűnmegelőzési rendszer súlyos működési hibáira vezethető vissza a tragédia. Mit gondol erről? Meg lehetne akadályozni ezeket a tragédiákat?

– Nekem mindig hiányzik ezekből a híradásokból, hogy soha nem látjuk a teljes történetet. Ami talán általánosságban elmondható erről, hogy valóban jó, hogy egyre többet beszélünk a bántalmazásról és egyre több információ elérhető nem csak szakemberek, hanem a laikusok számára is a témában. Ettől függetlenül azonban azt tartom a tényleges problémának, hogy a bántalmazás Magyarországon elkent, társadalmilag inkább elfogadott, mint elutasított jelenség. Nem húzzuk fel a szemöldökünket azon, ha a szomszédunkban verekszenek, hanem azt mondjuk, hogy „na, a Kovácséknál már megint balhé van”. A bántalmazás sajnos része a magyar társadalom mindennapjainak, része a kultúránknak. A párkapcsolati erőszak elfogadása benne van a bántalmazottban, mert ezt a mintát kapta otthon, azt hallja, hogy „engem is vert az apád, aztán mégis milyen szépen éltünk együtt, tűrd el te is kislányom”. És benne van a bántalmazóban is, mert neki senki nem mondja neki azt, hogy „nem lehet így bánni a nőkkel bátyám, és ha így viselkedsz, akkor nem leszünk jóban”. Inkább vállon veregetik a haverok, hogy „igen apám, te aztán ügyes vagy!”. És ez nem egy szűk csoport, hanem a legszélesebb társadalom személete, még akkor is, ha szavakkal nem fejezik ki ezt a véleményüket, de elsunnyognak, elnéznek az ilyen és hasonló ügyek, jelek fölött.

"az áldozatokat segítő szakemberek egyre felkészültebbek"

Azt kell mondjam, hogy az áldozatokat segítő szakemberek egyre érzékenyebbek, évről évre felkészültebbek, egyre jobban észreveszik a bántalmazás jeleit. A gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagoknak szóló képzésünk is ezt a célt szolgálja: mindenki felé egységes tudást közvetítünk. Tíz rendőrből kilenc ma már pontosan ismeri az ORFK utasítást, tisztában van a családon belüli erőszak természetével. A tizedik lehet, hogy elköveti azt a hibát, hogy a bántalmazóval egy térben hallgatja ki az áldozatot. Apró szakmai bakinak tűnik, csak éppen az áldozat így nem fog soha segítséget kérni. És akkor mondhatjuk azt, hogy volt rendőri intézkedés? Persze, hiszen kint volt a rendőr. Lett volna lehetősége az áldozatnak magánvádas indítványt tenni? Formálisan persze. De volt mersze megtenni? Vagyis apró elcsúszások még mindig vannak a rendszerben, de én mégsem a segítő szakemberekre vagy a jelzőrendszer tagjaira húznám rá a problémát. Sok változásra van szükség ahhoz, hogy az áldozat is tudja, hogy ő áldozat, és a bántalmazót semmilyen szinten ne legitimálja a társadalom. Nagyon fontos, hogy az eljáró hatóságok, a segítő szakemberek, a sok-sok apró és egymással nem összefüggő jelből vegyék észre, hogy bántalmazás zajlik abban a családban, ahol adott esetben két hétig nem mentek iskolába a gyerekek, és nem ment dolgozni az asszony. Persze, hogy nem azért, mert vírusos influenzájuk volt. Sok képzés, sok tanulás és több évig, ha nem évtizedig tartó felvilágosító, szemléletformáló munka eredménye lesz a változás. Tudnunk kell, hogy a bántalmazás mindenki problémája, mindenki ügye.

A nap 24 órájában ingyenesen hívható az OKIT 06-80-205-520-as telefonszáma, és húsz krízisközpont, nyolc titkos menedékház, 21 úgynevezett félutasház és hét kríziskezelő ambulancia áll a kapcsolati erőszak áldozatai rendelkezésére.


krízisbántalmazáskapcsolj egyből!