Mai idők terméke: mosógépben mosható, kapucnija van, könnyű, mint a pille, nem gyűrődik, melegít is, ha nem olyan zegernye az idő. Szóval ügyes darab. De meg sem közelíti azt a valahai svájfolt, sujtásos, szőrmegalléros csodát, amiben megcsodált, aki csak meglátott. 

Mert hát úgy esett, hogy valaha divatoztam. Belőtt frizurám volt. Sűrű frufru, két oldalt az arcba, hátul tupír. Kéthetenként kivártam a soromat Lacinál, aki a legjobb fodrász volt Budán, remek frizőr és megszállott kártyás. Az utolsó frizura után rohant a kártyaasztalhoz, szeme alatt másnap a sötét karikák mutatták, nyert-e vagy vesztett. De akár így, akár úgy, a hajamat olyanra csinálta, hogy csak, na! 

A körmömet amúgy lakkoztam, a számra halvány Camea-rúzst kentem, szoknyáim hosszát alaposan megkurtítottam és ellensúlyozandó könnyed külsőmet vaskos, francia nyelvű albumokat cipeltem a hónom alatt. Kábé tizennyolc-tizenkilenc éves koromra esett ez az időszak. Akkor még nem ismertem Márai mondatát az öltözködésről. Akkor még fel is háborodtam volna. Imígyen szól: Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni. Dehogynem!

     Az idő tájt kevés holmival operáltam, de ruhatáram minden darabja mutatós, mondhatnám szembetűnő volt. Két pár lábhoz simuló lakkcsizma, egyik fehér, másik piros. Ehhez járult három szoknya, combközépig érő mini, horgolt színes felsőrészek, fekete melltartó szivacsbetéttel. Alapdarabok. Egy bőrsaru, egy mokasszin, csomagból szerzett, világoskék szűk farmer. Egy barna pelerin szintén csomagból, hatalmas kapucnival. A csodájára jártak. Nagyjából ennyi. S ki lehetett hozni belőlük a maximumot. Mi kellett hozzá? Gondtalan kedély és tizennyolc születésnap. Egy érettségizett, világot megváltani akaró segédmunkásnak ekkora ruhatár még sok is. 

     A nyár el is ment vidáman. Váltogattam a szoknyákat, felváltva hordtam a csizmákat, ha már elviselhetetlen volt a kánikula, de csak akkor, fölvettem a bőrsarut. 

     De jött az ősz, aztán a tél és nem volt kabátom. Fáztam és kabátot kerestem. Akkor még virágkorukat élték az Alkalmi Áruházak. Mint a tenyeremet, ismertem valamennyit. A legjobbak között volt a József körúti nagy bolt választéka, de lehetett csemegézni a Népszínház utcai üzletben és talált az ember príma darabokat a Gólya áruházban a Nagymező utca sarkán. Nahát, itt akadt rám az az erősen leárazott, svejfolt, sötétzöld szövetből készült, barna sujtásokkal díszített átmeneti kabát. Egyetlen példány. Export minőség. Állógallér, szűkített ujjak, szűk derék, loknis, játékos szoknyarész – első látásra nyilvánvaló volt, különleges darab, s mintha rám öntötték volna. 

     A Blaha Lujza tértől egy percre, a körúton volt egy szőrmebolt. Új fazonokat készítettek és javítást is vállaltak. Benéztem, lehet-e kapni maradék szőrmét. Volt. Kilóra adták. Bagóért. Szép, barnába hajló vörös szőrméből vettem annyit, amennyiből az én svájfolt kabátomat gyönyörűen feljavíthattam. 

     Az álló nyakra, a kézelőkre és lent, körben a szoknyarész aljára szőrmecsíkot applikáltam. Még egy csinos kis kucsmára is telt. Meg egy muffra!

     Amikor megláttam magam a tükörben, felsikoltottam a gyönyörűségtől. Egy század eleji, húszas évekbeli fiatal kisasszony nézett szembe velem. Határozottan csinoska. A kabát annyira különbözött ruhatáram addigi darabjaitól, na, meg az utcán látható öltözékek világától, hogy az újdonság varázsától megbabonázva, boldogan billegtem benne.

     A svájfolt kabátot innentől csak muszájból vetettem le. Abban mentem próbára is abba a műkedvelő csoportba, ahol világmegváltó hevülettel és eltökélt szívvel adtunk hangot mindennek, amivel nem értettünk egyet. S ilyen sok volt. 

     Az utcán, ha nem is állt le a forgalom, de mindenki megbámult. Elismerően csettintettek a férfiak, láttam a szemük villanását, a nők félreérthetetlen arcjátéka egyet üzent: hol lehet ilyet kapni!? Elégedetten nyugtáztam, a kabát telitalálat!

     Ebben a boldog hevületben léptem be az ajtón, magamban azt remélve, hogy a csoport amúgy fegyelmezett és harcos tagjai maguk is felkiáltanak, amikor meglátnak: Ejha!

     Nem vettem le rögtön a kabátot, hogy jól megnézhessék, még forgolódtam is benne egy kicsit. Egészen addig, míg fojtott hangon valaki meg nem szólalt. 

     – Jobb lenne, ha soha többé nem vennéd fel ezt az irredenta maskarát…! Tudod, mi van rajtad?! 

     Igen, mondtam, a télikabátom, ami ugyan csak átmeneti, de nekem jó. 

     – Hát ez valami undok polgári csökevény! Vesd már le!

     Így fejezte le csoportunk ideológiailag tisztán látó vezetője korai örömöm virágait. Le voltam sújtva. De a kabátot hordtam, míg ki nem kopott a kézelője. A világmegváltó csoportot hamarosan otthagytam. Kerestem másikat. Persze, világmegváltót. Az ember akkoriban alább nem adta.