Erről a jelenetről jutott eszembe egy utazásom. A Nyíregyháza felé robogó vonaton épp egy hindu legendába feledkeztem bele, arról mesélt, hogyan teremtette meg Isten a nőt. Látván a férfi magányát, megesett rajta a szíve. Körbenézett hát a világon, és munkához látott. 

„Fogta a Hold kerekségét, a kígyó testének hullámzását, a lián vastag szárának karoló erejét, a fű halk remegését, az ágakon libegő levelek röpke báját, a rózsa frissességét…”

Ebben a pillanatban, szemből a második ülésről erős női hang harsogott az isteni teremtésbe. 

     - Én vagyok, nővérem. Nem, nem vagyok otthon. Vonaton utazom. Nyíregyre. Nem, nem vagyok beteg. Te beteg vagy? Na, te szegény… A kertem? Hát én már fölszedtem mindent. A répát, a gyökeret. A zellert bent hagytam. A tököt bevittem, bár annak nem árt, ha megcsípi a fagy. Csak a virágok vannak hátra…

Kis csönd következett, türelmetlen volt ez a csönd, mert nemsokára megint megszólalt az erős hang.

     - Hát nővérem, gyógyulj meg. Majd otthonról felhívlak. Most nem érek rá, egy kedves úrral beszélgetünk… Isten áldjon, nővérem! 

Átsandítva két ülésen megnéztem a hang gazdáját. Jó hatvanas asszony, festett, fekete haj, erős karjain a blúza ujja feltűrve, nem nyugágyban sült le, az biztos. A vasúti asztalkára könyökölve mesél a férfinak.

     - Az idén nem volt se barack, se szilva. Volt, de kevés. Hát befőztem paradicsomot. Zöld paradicsom lekvárt. Evett már..?

A férfi szájtátva hallgatta, miközben hevesen ingatta a fejét, nem, nem evett. 

Visszatemetkeztem a hindu teremtésmítoszba. „Fogta az Isten a barack zamatát, az őz riadt futását, hozzákeverte a levegő megfoghatatlanságát, felhőszakadás után a szivárvány eget átívelő lágy hídját. Fogta a nyúl félénkségét, a páva hiúságát, a veréb pehelytollát, a gyémánt keménységét, a szajkó locsogását, a galamb turbékolását…”

Most az oldalsó ülésen helyet foglaló nő szólalt meg. Ő is telefonált. Határozott hangja kellemetlenül hasított a vonat halkan zsinatoló neszeibe. 

       - Nem érdekel, intézzétek el! Nem, nem adok felhatalmazást. Ne kérd, nem járulok hozzá. Igen, kemény szavak. Zsuzsikám, megmondtam neked, el lehet menni… 

Majdnem kiabált. Mellette a férje lehajtotta a fejét, a szemközti ülésen az eddig halkan beszélgető két nő elhallgatott. Összenéztek, aztán mindketten maguk elé meredtek. A nő kinyomta a telefonját, ami néhány másodperc múlva újra megszólalt. Megnézte ki hívja, és nyomott megint egy gombot. Kinyitotta a táskáját és besüllyesztette a telefont. 

       - Mára befejeztem ezt a vircsaftot – nézett a férjére. Az nem válaszolt. 

      - Neked meg mi bajod? – szólt rá a nő, nem annyira halkan, hogy a fél vagon ne hallotta volna. 

Újra beletemetkeztem a Teremtő gondolataiba, már-már izgalommal, várva, mit talált még ki, hogy nő teremjen a semmiből. 

„Fogta a méz édességét, az epe keserét, a tigris kegyetlenségét, a hó hidegségét, a tűz hevét, az alkony pírját. Összekeverte mindezt és megalkotta a nőt. Művét fenségesnek és csábítónak látta. Büszke volt rá, méltónak találta az egész világ csodálatára. Nagy lélegzetet vett és frissen teremtett művét odaajándékozta a férfinak.”

A teremtő nagy munkában észre se vettem, hogy megállt a vonat, majd újra elindult. Fölnéztem, a velem szemben lévő, eddig üres ülésen megtermett nő foglalt helyet. Ahogy leült, megszólalt a telefonja.

     - Na, végre eszedbe jutott, hogy hívjál! Késett a vonat húsz percet. Azért díjaznám, ha ott lennél időben! Nem fogom ezeket a nehéz csomagokat még cipelni is…! Na, azért…!

Néztem az asszonyt, kerestem valahol a méz édességét, kutattam az alkony pírját. Nem találtam. Fogom a könyvemet, olvasom tovább, mert a legenda folytatódott. 

„A férfi megköszönte az ajándékot, majd nyolc nap múlva összezavarodva, heves jajszóval az ajkán visszavitte Istennek. Az Isten visszavette, de tudta, a férfi vissza fog jönni érte és újra magával viszi. Így is történt. Háromszor hozta vissza a férfi a nőt és háromszor könyörögte vissza. Végül az Isten haragra gerjedt, és ráparancsolt két teremtményére: Tűrjetek egymásnak! A nő mosolygott, a férfi fejet hajtott, s miközben otthonába vitte asszonyát, heves panaszát senki nem hallotta: Micsoda csapás! Vele se bírok élni, de nélküle még úgy se…!” 

Pszt, hölgyeim, önök a Teremtő alkotásai… óvatosabban azzal a telefonnal!