Próbálom mindenféle elfogultság nélkül megírni ezt a nem mindennapi családi történetet, de nem ígérem, hogy sikerrel járok. Onnantól kezdve „elvesztem”, hogy először belépve a miklósi moziba megéreztem a vajas popcorn és a „régimoziillat” utánozhatatlan elegyét. A Nádasdy Filmszínház az a fajta hely, ahová az ember nemcsak azért megy újra és újra, hogy jó filmet nézzen, hanem mert egyszerűen jó ott lenni. Mert hangulata, hagyománya, múltja van. Szinte egy egész évszázad ül velünk a régi bársonyszékeken! A téli fűtőalkalmatosság gyanánt használt régi kályhát ugyan még mindig fenntartásokkal fogadom, de ez is része annak az utánozhatatlan miliőnek, amit a Nádasdy család megőrzött a mostani generáció számára. Interjú Nádasdy András képzőművésszel, a Nádasdy Filmszínház tulajdonosával.

Hogy megy mostanában a miklósi mozi?

– Nem túl jól… A Nádasdy Filmszínház egy art mozi. Az art mozi művészfilmeket, magyar filmeket vetít, emiatt szűkebb réteg látogatja. Én azért játszom sikerfilmeket is; muszáj bővítenem a palettát, hogy mindenki számára elérhetővé váljanak a megjelenő filmek, mivel ezzel tudom felkelteni a nagyközönség érdeklődését. Nemcsak filmvetítés zajlik a mozimban, hanem másfajta kulturális – például színházi – programok is megtalálhatók. Célom, hogy édesanyám szellemiségét megőrizve vezessem a filmszínházat, mivel szüleim lételeme volt a kulturális értékek közvetítése, továbbadása.

Édesanyja és édesapja építette fel a szigetszentmiklósi mozit is, de ha jól tudom, régebbre nyúlik vissza az itteni filmszínház története.

– Anyai nagyapám, Kerekes Lajos honosította meg a mozizást Szigetszentmiklóson még 1918-ban. Nagyszerű, sokoldalú ember lévén, igazi ezermester volt! Mindenféle szerkentyű érdekelte. Ekkor került a filmezés bűvkörébe. Nagyanyám rajongott a kultúráért, így az újfajta irányzatért is. Az ő kezdeményezésére vágtak bele a vándor mozizásba, majd a miklósi Árpád utcában béreltek egy helyiséget, ahol nagyapa vetített, a nagymama pedig zongorázott, zenével is aláfestve a film gyászos vagy humoros történetét.

Hogyan lett a vándormoziból filmszínház?

– Nagyapám Dél-Amerikába, Uruguayba emigrált a nagy népvándorlás idején. Csak édesanyám, Kerekes Katalin maradt itthon: megismerkedett édesapámmal, Nádasdy János festőművésszel, és nem tartott a szüleivel Amerikába, helyette a szerelmet választotta. Nagyapa némafilm mozijából kiindulva jött az ötlet, és 1936-ban megépítették szüleim nagy nehézségek árán saját mozijukat, a Nádasdy Filmszínházat. Az Amerikába szóló hajójegyet eladták, és az árából nekikezdtek a mozinak. A Nádasdy szülők pedig a szőlősüket adták el, és még hitelt is felvettek, hogy 1936-ban életre keljen a nagy álom, a Nádasdy Filmszínház. Később megépült a mozi mögött az a családi ház is, ahol én születtem, és ahol a gyerekkoromat töltöttem.

A mozi indulásakor már javában készültek a magyar hangosfilmek. A Nádasdy mozi is ezeket vetítette?

– Igen, hatalmas sikere volt a Perczel Zita, Páger Antal, Jávor Pál, Kabos Gyula és még sok más nagyszerű színészek szereplésével készült filmeknek. Akkoriban a mozizást nem mindig tudták pénzzel megfizetni, ezért a mozijegyekért csirkével, tojással, kolbásszal fizettek. A mozi hátsó részén négyszékes páholyok voltak, amit az úri közönség használt. A szüleim mesélték, hogy egy Barbácsy József nevű doktor úr annyira rajongott a filmekért, hogy hangosan nevetve, nagyokat gesztikulálva nézte végig a vetítést, és ezért, hogy senkit ne zavarjon, egymaga számára egy 4 székes páholyt lefoglalt az előadásokra.

Aztán jött a második világháború…

„Az Amerikába szóló hajójegyet eladták, és az árából nekikezdtek a mozinak.”

– A mozi akkor sem zárt be, de teljesen megváltozott a vetítési rend: először a németek vetítettek propaganda filmeket, utána pedig az oroszok. Az oroszok különösen sokáig voltak itt, mivel kórházat létesítettek a moziban a sebesült frontkatonák számára. A második világháború idején lebombázták a község református templomát, ezért egy időre a mozi adott helyet a református gyülekezetnek. Fel is szentelték a filmszínházat. Érdekes lehetett: mikor vége lett az istentiszteletnek, félretették a kegytárgyakat, és utána következett a polgári vetítés.

Mi történt az államosítás idején? Erről az időszakról már önnek is vannak emlékei…

– A szocializmus idején születtem, amikor már államosították a mozit. A mozi miatt a családot kuláklistára tették. Apám diplomáját nem fogadták el, és segédmunkáskodnia kellett a Csepel Autógyárban. Miután megtudták, hogy mozija volt, kirúgták az autógyárból. Ezek után sokáig nagy szegénységben éltünk. Emlékszem, édesanyámmal a lakihegyi almáskertbe jártunk felszedni a lehullott almákat, hogy egyáltalán tudjunk mit enni. Édesanyám nagyon finom kompótot készített nekünk belőlük. Mi gyerekként nem nagyon éreztük át a szegénység súlyát. Csak amikor el akartak zavarni bennünket a saját családi házunkból, akkor értettük meg a helyzet komolyságát. Édesanyám bátor kiállásának köszönhetjük, hogy végül mégis maradhattunk, „csupán” lakbért kellett fizetni a saját otthonunkban.

„A szüleim nem hagyták magukat megtörni”

– Az ’50-es években édesanyámat felkérték, hogy csináljon kultúrát Szigetszentmiklóson. Akkoriban egyetlen kulturális központ létezett Miklóson: a mozi, amit tőlünk államosítottak el. Édesanyám mégis segített és elkezdett szervezkedni. Bálokat rendezett! Olyanokat, hogy még a cigánylány is a zongora tetején táncolt! Tánccsoportot hozott létre, énekkart, színjátszócsoportot verbuvált. Már nagyobbacska gyerek voltam, amikor Tóth Ede színművét, A falu rosszát rendezte meg, csupa szigetszentmiklósi szereplésével. Még Lajos bátyám is játszott benne! Édesapám a díszletet tervezte, festette és készítette el, hiszen festőművész volt. A darabot az akkori Kántor kocsmában adták elő. Mivel székek még nem voltak, a nézőközönség állva nézte végig az előadást. A szüleim nem hagyták magukat megtörni, hiába bánt velük rosszul az a rendszer. A kultúra és a művészet iránti szeretet életük meghatározó részévé vált.

Amikor először hallottam arról, hogy a mozi évtizedek óta egy család tulajdonában áll, elképzeltem, ahogy kisgyermekként állandóan az édesapja körül sündörög a moziban, és mindenben besegít. Ezek szerint ez nem így történt?

– Az államosítás után eleinte a Nádasdy gyerekeket még a moziba sem engedték be. Majd időközben rájöttek, hogy nem olyan könnyű mozit vezetni, így édesanyámat kérték fel erre a feladatra. Ekkor 10-12 éves lehettem. Először csak cukorkákat árultunk, majd édesanyám lett a mozi igazgatója. Ezután viszont a gépészetbe is becsatlakoztunk édesapámmal. Volt, hogy együtt vetítettünk, együtt oldottuk meg a technikai nehézségeket is. Akár a váltó romlott el, akár a film szakadt, amit ragasztani kellett.

Egyértelmű volt, hogy felnőttként ön is a mozizást választja?

– Nem, egyáltalán nem. Művészi pályára készültem. Mivel az édesapám mellett, az ő művészetén nőttem fel, sok mindenre megtanított. Amennyire engedte, szerettem a műtermében lenni és figyelni, hogyan fest, közben pedig szívtam magamba a művészolaj számomra oly’ különleges illatát. Művészeti iskoláim mellett, hogy megéljek, alkalmazott grafikusként kezdtem dolgozni. Fiatal képzőművészként önálló és csoportos kiállításokon vettem részt.

Mikor és miért vette át a mozi vezetését?

„1989-ben meghalt édesapám. Az volt a kívánsága, hogy próbáljuk meg a családdal újra üzemeltetni a mozit.”

– 1989-ben meghalt édesapám. Az volt a kívánsága, hogy próbáljuk meg a családdal újra üzemeltetni a mozit. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy én valaha a mozinkat fogom vezetni! Azokban az időkben grafikusként jól megéltem. Sőt, építészeti terveket, belső enteriőröket terveztem, melyek közül néhányat magam kiviteleztem.

Ezek szerint a mozi vezetését inkább kötelességtudatból, semmint a mozizás iránti szeretetből vállalta el?

– Igen, eleinte. Akkor még élt édesanyám, ő segített minket a bátyáimmal, hogyan vigyük tovább a mozi üzemelését. Természetesen szeretem a mozit, mert ez is egy külön művészi ág. Az, hogy átvettem a Nádasdy Filmszínházat, a család, a hagyományok tiszteletéről szól. A fiam is hasonlóan gondolkodik, már most segít a mozis műsorfüzet, plakát késztésében és a mozi üzemeltetésében. Remélem, egyszer ő és az unokaöcsém viszi tovább a Nádasdy hagyományt, majd pedig utána a most négyéves unokám.

Már most nagy filmrajongó?

– Hogyne. Boglárka állandóan itt van a moziban közöttünk, és minden érdekli. Szereti a csokit, a pattogatott kukoricát, a mesefilmeket. A mozi színpadán táncol, függetlenül attól, hogy ülnek-e már a nézőtér soraiban vagy sem. Úgy érzem, édesanyám szelleme benne él tovább.

Jó lehet azzal a tudattal élni, hogy mindig lesz valaki a családban, aki folytatja a hagyományt.

– Remélem, valóban így lesz! Jómagam ezer szállal kötődöm a Nádasdy mozihoz. A mozi háta mögötti családi házban születtem, a mozi színpadán lettem megkeresztelve, és idén nyáron, július 11-én, az 50. házassági évfordulónk alkalmából itt erősítettük meg a fogadalmunkat a feleségemmel. A mi családunkban mindig is fontos volt a hagyomány és a tisztelet. A családom elhivatottságot érez arra, hogy megőrizze, ne hagyja veszni azt az értéket, amit a több mint 80 éves miklósi mozi képvisel. Ha tovább tudom vinni azt a szellemi örökséget, melyet a szüleim teremtettek – hozzátéve munkásságomat –, akkor úgy érzem, nyert ügyem van, akkor már valami fontosat tettem ebben az életben.

(fotók: privát)

Korábbi interjúinkat olvasta már?

Dinasztiákcsaládkultúrafilmmunka-magánélet egyensúlyacsalád mint pozitív érték