A barátság világnapja alkalmából beszélgettünk a Kossuth-díjas színművésznővel.  

Miután jó párszor beszélgettem már Terivel, tudtam, hogy a népszerű színésznő Budán, egy földszinti lakásban lakik, és azt is, hogy van egy gyönyörű kertje, ami most már olyan, mint egy arborétum, tele örökzöldekkel. Ez utóbbi csodákat most személyesen is szemügyre vehettem… 

– Mindig társasházban éltem, ami azzal is járt, hogy amikor a szomszédaim elmentek nyaralni, mindig én nyírtam a füvet, amit egyébként különösen élveztem – kezdi Teri. –Aztán 70 éves koromban, amikor ideköltöztem, úgy éreztem, hogy a folyamatos kerti munka már egyre jobban fáraszt, és akkor azt találtam ki, hogy az új, saját magam által megálmodott kertben örökzöldekkel veszem körül magam. Az erdőből hoztam a borostyánt, ami 10 év alatt beborította a kerítést, ezt a pici fenyőt pedig egy kertészetből kaptam, ahol szinte már meghalt szegény növény, de aztán nálam új erőre kapott – mutatja büszkén a fát, én pedig örömmel konstatálom, hogy Terivel ebben a paradicsomi környezetben járhatjuk körül a barátság témáját… 

Fontos kötelékek, kedves ismeretségek 

– Gyönyörű barátságokról lehet olvasni Csehovnál, Tolsztojnál, Márainál, Molnár Ferencnél. De én úgy látom, és úgy gondolom, hogy az utóbbi időben a barátság, mint kötelék jócskán átértékelődött. Az életünk ritmusa megváltozott, ráadásul a felgyorsult mindennapjainkba beköszöntött a covid, ami az emberi kapcsolatainkra is erőteljesen rányomta a bélyegét – vélekedik a művésznő. – Mondom ezt úgy, hogy hála istennek olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy társulati tagként közel 25 éve kötődöm az Újszínházhoz. Ez egy csodálatos dolog: a műszaktól elkezdve a jegyszedőkön át a színészkollégákig mindenkivel jóban vagyok. Ahogy mondani szoktam, ők az én második családom, ugyanakkor az ottani viszonyaimat mégsem hívom barátságnak.  

– Ha már erről a témáról beszélgetünk, az én életemre, az emberi kapcsolataimra sokkal inkább jellemző az, hogy nagyon sok jó ismerőst tudhatok magam körül. Van egy kutyám, akivel nagyokat sétálok a közeli kis erdőben, ahol rendszeresen szóba elegyedem az arra járókkal, fiatal és idős kutyásokkal egyaránt. Mesélünk egymásnak a családunkról, az életünkről, a mindennapjainkról. Beszélgetünk könyvekről, filmekről, színházról, de ezek sem a klasszikus értelemben vett barátságok, sokkal inkább nagyon szép és a szívemnek igazán kedves ismeretségek, ahogy én hívom ezeket a kötelékeket. Fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk egymásra ebben a furcsa, rohanó világban.  

Barátnők közt – egykor és most 

– A beszélgetésünkre hangolódva azon gondolkodtam, hogy nekem utoljára akkor voltak mindennapos barátnőim, amikor alakult egy öt fiatalasszonyból álló csapatunk, akikkel egy időben szültünk – teszi hozzá Teri. – A gyerekeink együtt nőttek fel, és mi, újdonsült anyukák szoros barátságot ápoltunk. A férfiak, a férjeink is jóban voltak egymással, úgyhogy sok közös programot szerveztünk. Aztán mire a gyerekek középiskolások lettek, akkorra szinte mindenkinél beköszöntöttek az élet viharai: több házasság felborult, mi pedig szétszéledtünk. Aztán, érdekes fordulatként, ezek a jól megalapozott barátságok nyugdíjas koromban visszatértek az életembe, amikor az említett asszonyok is nagymamák lettek. Azóta is gyakran beszélünk egymással telefonon, és bár ritkán találkozunk, tartjuk a kapcsolatot. De azért ez már nem az az igazi barátság és nem az a szoros kötelék, ami annak idején összefűzött bennünket. 

– Mit ad isten, a lányomnak, Lilinek (Horváth Lili színművésznő – a szerk.) is van öt olyan barátnője, szintén többgyermekes anyukák, akivel annak idején az óvodában ismerkedtek meg, ahová a gyerekeik jártak… Bár az egykori kicsik ma már javában iskolások, az anyukák a mai napig tartják a kapcsolatot, és nagyon jól érzik magukat együtt. Időnként felkerekednek és elutaznak együtt pár napra. Most például egy szlovéniai utat terveznek… Számomra nagy öröm, hogy Lili életében is van egy ilyen meghatározó barátnői csapat, mint ahogy ez fiatalabb koromban nekem is megadatott. 

Meghatározó középiskolai évek 

Ha már nosztalgiázunk, arra kérem Terit, hogy forgassuk vissza még jobban az idő kerekét. 

– Tizennégy éves koromig Egerben éltem a szüleimmel és a nővéremmel, Marával, ahol együtt laktunk az anyai nagymamával, Jolikával és a nagypapával, Oszkárral, vagyis nagyon szoros családi közösségben nevelkedtem – meséli a színművésznő. – Akkoriban nem volt komolyabb barátság az életemben. Mígnem 14 éves koromban Budapestre kerültem, kollégiumba, és a tanítóképző szakközépiskolában szert tettem három aranyos barátnőre, akikkel nagyon jóban lettem: számomra meghatározó volt az a négy év, amit a középiskolában velük töltöttem. Mivel mindig részt veszek az érettségi találkozóinkon, örömmel látom, hogy még mindig milyen ragyogó formában vannak, és milyen csodásan néznek ki az én egykori barátnőim. Ők egyébként mind a hárman maradtak a pedagógusi pályán… 

Soha nem rivalizáltunk egymással 

Terit érettségi után elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol elmondása szerint az osztálytársai közül Szegedi Erika lett a legjobb barátnője. 

– Neki is volt állandó udvarlója, meg nekem is, ráadásul a két fiú ismerte egymást, úgyhogy többnyire négyesben jártunk szórakozni – idézi fel a főiskolai éveket. – Milyen érdekes, de később a pályám során Erikával ritkán hozott össze a szakmai sorsom. Nem így Béres Ilonával és Halász Judittal, akikkel viszont kialakult egy rendkívül szoros és a mai napig tartó szakmai kapcsolatom, és ezért nem lehetek elég hálás a sorsnak. Hat évtizede tartó, szép szakmai barátság a miénk, és ez elmondhatatlanul sokat jelent nekem: amit az Ili tud, azt senki más nem tudja, mert az az ő csodája, az ő titka. Amit a Judit tud, az dettó, az az övé, és ugyanígy, amit én tudok, az pedig az enyém. Az elmúlt hatvan évben soha nem rivalizáltunk egymással, és hihetetlenül nagy dolognak tartom, hogy mi hárman úgy figyeltünk oda egymás munkájára, úgy tudtunk drukkolni a másiknak és úgy tudtunk örülni egymás sikereinek, hogy soha fel nem merült bennünk a szakmai féltékenységnek vagy irigységnek a szikrája sem. Ilivel és Judittal ma is tartjuk a kapcsolatot, és amikor felhívjuk egymást, vagy ha nagy ritkán végre találkozunk, sok mindenről beszélgetünk, de érdekes módon egymás magánéletét soha nem „vesézzük ki”, és az igazán személyes dolgainkról nem esik szó. Ilyen értelemben nem nyílok ki feléjük – jegyzi meg Teri, aki, mind mondja, Esztergályos Cecíliát sem szeretné kihagyni a legfontosabb szakmai barátságai sorából. 

– Cilivel 1966 óta ismerjük egymást. Jelenleg is együtt játszunk az Újszínház egyik sikerdarabjában, a Zserbótangóban, és a következő évadban is lesz egy új előadás, amelyben mindketten szerepelünk. Ez megint csak nagy ajándék nekem.  

A doktornő nem is tud róla 

Amikor azt kérdezem Teritől, van-e olyan ember az életében, aki felé igazán megnyílik, elmosolyodik.  

– Van, egyetlenegy, aki viszont nem is tud róla, hogy ilyen „pozícióban” van nálam. A háziorvosom, dr. Somos Éva az egyetlen ember, akinek elmondom, ha bármilyen lelki probléma gyötör, ha valamiben elbizonytalanodom, vagy valami miatt nyugtalan vagyok. Pedig ő belgyógyász, és mégis ő az, akit ilyenkor felhívok. Olyan mérhetetlen biztonságot áraszt és olyan jóleső erőt ad a személyisége, hogy mindig bizalommal fordulok hozzá, és bármit el tudok mondani neki, mert ő megérzi, hogy nekem támaszra, tanácsra van szükségem, vagy csak egyszerűen meg akarom osztani vele, ami a szívemet nyomja. Ha ő megnyugtat, akkor valóban megnyugszom. Úgyhogy, ha majd elolvassa ezt a cikket,  talán ő fog a legjobban csodálkozni azon, én így viszonyulok hozzá, de ő az egyetlen ember, aki felé maximálisan meg tudok nyílni. 

Nem sztár alkat 

A Kossuth-díjas színésznőnek az őszinteségén túl a közvetlensége is magával ragadó. 

– Nem születtem sztárnak, én színésznőnek születtem – teszi hozzá Teri csendesen. – Sosem tudtam és nem is akartam elefántcsonttoronyba zárkózva élni. Azt sem szerettem, ha királynői magaslatokba emeltek, mert mindig attól tartottam, hogy „odafent” egyedül maradok, és én egyedül félek. Nekem szükségem van arra, hogy folyamatosan legyenek körülöttem. Tehát ha létezne szakmai királyság, akkor én az első udvarhölgy szeretnék lenni, de királynő soha. Mindig úgy voltam vele: a színpadon és a filmvásznon szívesen alakítok grófnőt, hercegnőt, királynőt is akár, csak az életben tessék engem békén hagyni, hogy „csak úgy”, Teri-módra élhessek... 

Minden kornak megvan a maga csodája  

– Gyakran én elegyedem szóba az emberekkel, mert ha nem közeledem feléjük, ha nem érzik a nyitottságot és a közvetlenséget részemről, akkor sok esetben nem mernek megszólítani – mondja a színművésznő. – Ezt a fajta nyitottságot egyértelműen az anyukámtól örököltem, bár annak idején én sokszor nehezményeztem, miért áll szóba és beszélget kedélyesen vadidegenekkel az utcán, a közértben vagy éppen a piacon. És mit ad isten, én ugyanilyen vagyok, és Lili lányom eleinte ugyancsak furcsállta, hogy ilyen nyitottan fordulok az emberek felé. Beszélgetek én mindenütt, az uszodában, kutyasétáltatás vagy vásárlás közben, és azt látom, hogy az emberek szeretik ezt. Jólesik nekik, hogy nem mosolytalanul megyünk el egymás mellett, és ezt olyan jó lenne továbbadni a nálunk kicsit búskomorabb embereknek is. Azt, hogy „mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád!”.  

A beszélgetésünk végéhez közeledve arra kérem Terit, árulja el, honnan ez a töretlen optimizmusa. 

– Nyolcvanévesen is nyitottan szemlélem a világot, és lélekben fiatal maradtam – osztja meg velem a „receptet”. – Ezúton is üzenem mindenkinek, az idősebbeknek és a fiataloknak egyaránt, hogy nem szabad félni az idő múlásától, hiszen minden kornak megvan a maga csodája, csak fel kell fedezni azt! Igyekszem minél több derűt csempészni a hétköznapokba, és érdeklődöm a másik iránt, ami szintén nagyon fontos.  

A pozitív életszemléletemmel, a derűlátásommal szeretnék példát mutatni minden korosztálynak, a mosolyommal és az odafigyelésemmel pedig erőt adni az embereknek.