Én: figyelj, teljesen kiborít ez a kaja para. 

Barátnőm: tényleg? Szegénykém! Akkor most nagyon diétázol?  

Én: igen, de ez most hogy jön ide?  

Barátnőm: hát a kaja para…. 

Én: Jaaa! De neeeem aaaaz! A gyereknél! Semmit nem akar megenni. Az egész család azon görcsöl, hogy Hannika egyen, de Hannikának esze ágában sincs enni.  

Barátnőm: Értem… látod, a sors fintora. Te meg milyen boldogan ennél.  

Én: Az élet már csak ilyen igazságtalan, én boldogan ennék, de nézd meg, hízok 5 kg-ot és egy ország hiszi azt, hogy terhes vagyok. Az utóbbi időben többen gratuláltak a kis pocaklakóhoz… 

Na, hát így vagyunk most, kedves olvasóim. Én ránézek egy almára és felcsúszik egy kiló, a lányom meg semmi pénzért nem akar enni. Össz-vissz három dolog van, amit megeszik: a virsli, a rántott husi és a … aaa… nem jut eszembe a harmadik. Akkor lehet, hogy csak két dolog van, amit megeszik. 

Pontosabban, amit itthon megeszik. Mert anyósoméknál még hajlandó megenni a zöldséglevest és a krumplifőzeléket, amit a papi készít. De csak ott, és csak, amit a papi készít. Pedig mondjuk, a Krausz sem főz rosszul. Egészen ehető. Még papírja is van róla. De törpedandártábornok kisasszony még csak meg sem kóstolja. Még azt a palacsintát sem, aminek a készítésében segített. Most komolyan, láttatok már olyan gyereket, aki segít megkenni és felgöngyölni egy nutellás palacsintát, és még csak meg sem kóstolja? Mert én nem. Ez már csak azért is érthetetlen, mert a csokit meg imádja. Pontosabban imádná, de azt meg nem vagyok hajlandó sokat adni neki. Csak azért ehet valamennyit, hogy ne legyen tiltott gyümölcs, de délután már semmi, mert felpörög tőle. Jut eszembe, most került elém egy tanulmány, miszerint ez a cukortól való felpörgés csak egy mítosz, egy generációkon átívelő tévhit, mert (biztosan brit) tudósok bebizonyították, hogy ez nem igaz, sőt. Hát ezen jót röhögtem. Szeretném megkérni azokat a tudósokat, hogy legyenek kedvesek, vigyázzanak a gyerekemre, miután elfogyasztott két túrórudit, és aztán cáfolják ezt a teóriát. Én addig elmegyek moziba a Krauszommal, aztán diskurálunk.  

Na mindegy, szóval visszatérve a Hanni kaja parájára, egyszerűen nem tudjuk megfejteni az okokat. Mi a logika abban, hogy a nagyszülőknél megeszik valamit, itthon meg nem? Hogy nem hajlandó még csak megkóstolni sem dolgokat? Már nagyon rosszul érzem magam, amikor hatodjára főzöm a virslit a gyereknek a héten, hogy legalább valami legyen benne. Mindent próbáltunk már, de tényleg mindent. Már tökélyre fejlesztettem a tálalást, a terítést, a különböző vágási módokat. Olyan költeményeket varázsolunk a tányérra, hogy megszólalnak. Mandalát készítek zöldségből, meg nevető fejet, és semmi. Húsvétkor is nyolc, azaz nyolc felnőtt ember akart Hannika kedvében járni. Mindenki leste a kívánságát, pattogtunk körülötte, mint a nikkelbolha, de hiszti lett a vége. Kezdjük ott, hogy nem is hajlandó beülni az etető székbe. Néha azt érzem, mintha számára az étkezés egy felesleges időtöltés lenne, és nem akarja tetézni azzal, hogy még helyet is foglal hozzá az asztalnál.  

Nyílván nem kell magyaráznom Nektek, hogy számomra mennyire fontosak a hagyományok, és az, hogy megadjuk egy-egy ünnepi étkezés módját, különösen dobogós helyen van nálam. De Hannit ez pont nem érdekli. És én tanácstalan vagyok. Ja, amit majdnem elfelejtettem! Visszajött az életünkbe a tápi. Igen, az a tápi. A tejpép. A két és fél éves gyerekem reggel és este újra tejpépet iszik. Nem is értem. Szóval segítsetek! Olyan sok mindenre találtatok már megoldást, biztosan erre is lesz. Miért nem eszik a gyerekem? Miért van az, hogy szeret segíteni, Gábor tök sokszor be is vonja, és olyankor nagyon aktív. Áll abban a – én úgy hívom – „katiban” (tudjátok, az a leesés gátlós magasító), és boldogan csinálja, amit az apja mond neki. Ügyes is. De aztán nem eszik. Most közben eszembe jutott, hogy a harmadik, amit megeszik: a bundáskenyér. Tehát virsli, rántott husi, bundáskenyér. És vetésforgó szerűen ezeket is kapja…  

 

De, hogy jót is mondjak. Az étkezést kivéve olyan gyönyörű húsvétunk volt, amire mindig emlékezni fogunk. Természetesen a családban mindenhova érkezett a nyúl, festettünk tojásokat, de ahogy apósomék készültek, én még olyat nem is láttam.  

Zsuzsi mami hívott már korán reggel, hogy ő nem tudott aludni az izgalomtól. A kert minden szegletébe rejtett el valamit, és Gábor papi rajzolt térképet hozzá. Alig várták, hogy átadhassák. Olyanok voltak, mint a gyerekek, csak ők az adni akarástól kerültek extázisba. Néztem őket, ahogy nyüzsögtek Hanni körül, aki a kis kosarával, meg térképével pásztázta a bokrokat, és arra gondoltam, milyen szerencsés ez a lány. Nincs annyi csokitojás, annyi ajándék és játék, ami értékesebb lenne annál a szeretetnél, amit az én Hannim a nagyszüleitől kap. Papi és Mami szeretetében fürdőzve a lányom ragyogott, arcocskája kipirult, a tincsei lobogtak utána, a tincsek után meg a mamiék lobogtak, mintha ők is tényleg újra gyerekek lennének. Nem tudom, meddig tartott ez a csodás tojáskereső kaland, de órákig tudtam volna nézni. Úgy éreztem magam, mintha egy mesébe csöppentem volna, és biztos vagyok benne, hogy Hannikám is. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy 30 évesen már nem fog emlékezni arra, hogy nem volt hajlandó leülni a gyönyörűen terített ünnepi asztalhoz, arra sem, hogy mit evett (vagy mit nem), sőt arra sem, hogy pontosan mit hozott a nyuszi. De arra biztosan emlékezni fog, hogy a nagyszülei milyen varázslatos mesevilágot varázsoltak számára.