Gersei Csenge korábban már mesélt a csalad.hu-nak viszontagságos tinédzserkoráról, anorexiából való kigyógyulása kapcsán. A pszichológusnak készülő lány ékes példája annak, hogy az elszenvedett traumákból ugyan fel lehet épülni, de a nyomuk örökre megmarad.

- Úgy érzem, sikerült már feldolgoznom a régi sérelmeket, viszont még mindig élénken élnek bennem az emlékek – kezd bele történetébe Csenge. – Általános iskolás koromban kezdődtek a csúfolódások, nem fogadott be az osztályközösség. Kipécézett magának egy lánycsapat, akik nem voltak hajlandóak bevenni a klikkbe, az osztály többi része pedig követte őket mindenben. Sokáig gondolkodtam, hogy vajon mi lehetett ennek az oka, majd arra jutottam, hogy valószínűleg én voltam a szemükben a „gyenge láncszem”. A csendes lány, aki lefagyott egy-egy konfrontáció alkalmával és nem mert visszaszólni. Emlékszem, hogy egy alkalommal az egyik osztálytársnőm azt mondta a fülem hallatára, hogy „bárcsak elütne engem egy autó”. Ez a kijelentése egy életre tüske maradt bennem.

„Évekig kirekesztett voltam”

A kiközösítés okozta lelki terror odáig fajult, hogy minden tanári intézkedés ellenére Csenge és szülei úgy látták jónak, ha másik iskolát keresnek számára.

– Az új helyen már sokkal jobban éreztem magamat. Tény és való, hogy ott is előfordult egy incidens, amikor „lebálnáztak”, mégis az előző negatív élményeimhez képest ez semmiségnek számított, hiszen előtte évekig kirekesztett voltam. A testképemen és a mentális állapotomon nagyon sokat rontottak a negatív tapasztalások, többek között ez indított el az anorexia útján is. Ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam, mert később megtapasztalhattam, hogy milyen érzés egy elfogadó és szeretettejes közösség tagja lenni: a gimnáziumban és az élet más területein empatikus, csupaszív emberekre leltem; már nem érzem magam egyedül többé.

„Legszívesebben megölelném őket”

Csenge az elszenvedett bántások ellenére azt mondja, hogy mostanra sikerült megbocsájtania. Amikor arról kérdezem, hogy mit tenne mai fejjel, ha visszautazhatna az időben és találkozna az őt kiközösítő osztálytársakkal, meglepő kijelentést tesz.

„Már tudom, hogy aki bánt, az maga is bántásokat szenved el az életében.”

– Legszívesebben megölelném őket (mosolyog). Hiszen már tudom, hogy aki bánt, az maga is bántásokat szenved el az életében. Talán pont az iskolatársaitól vagy otthon, a négy fal között, de komoly lelki sérülésekkel küzd, amelyek ellen úgy próbál védekezni, hogy másokat kezd el piszkálni. Véleményem szerint az lenne a legfontosabb, ha már kisgyerekként megtanulnánk és elfogadnánk, hogy mindenkinek vannak gyenge pontjai, úgy ahogy erősségei is, és egyikünk sem jobb a másiknál. A pszichológus hivatásban komoly célkitűzésem, hogy segítsek a bántalmazott fiatalokon, hogy begyógyulhassanak a sebeik.

„Aki eltér a többiektől, könnyen célponttá válhat”

Geist Gábor pár- és családterapeuta „régi motoros” már a szakértőink között, így mindig örömmel fordulunk hozzá, ha a fiatalok védelméről van szó.

– Az a tinédzser, aki a külső jegyeit, a ruházkodását vagy az élethelyzetét tekintve eltér a többiektől, könnyen célponttá válhat. Azoknak sincs könnyű dolga, akik év közben csatlakoznak be egy osztályba, így a már összeszokott közösség nehezebben fogadja be. Az efféle kiközösítés általában addig tart, amíg meg nem érkezik egy új tanuló, akire a fókusz azonnal átkerül. A kirekesztés is egy modell, amely egyes társadalmakban jobban, míg máshol kevésbé fordul elő. Van, ahol a mássággal szemben toleránsabbak, így a szorongóbb, hátrányosabb helyzetű diákokat nem bántják, hanem inkább segítik. Ott azonban, ahol ennek kevésbé van kultúrája, a szülők és pedagógusok is rossz példát mutathatnak a gyerekeknek. Tipikus eset például, amikor az órán „lebutázza” a tanár a diákot, ha ő sokadik alkalommal sem tud megoldani egy feladatot. Persze, hogy így az osztály többi része is felhatalmazva érzi majd magát, hogy hasonlóképp viselkedjen vele. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire sok múlik a pedagógusok közösségformáló erején, hogy azokat a normákat és értékeket közvetítsék, amelyek által elfogadóbbá válnak a kamaszok. Játékos módon például megtámogathatja a kirekesztett nebulót úgy, hogy kiemeli annak értékeit, erősségeit. Ezzel azért érdemes csínján bánni, hiszen egyes közösségekben előfordul, hogy pont az eminensre „ugranak” a többiek, akik számára nem a szorgalom és a kitartás jelenti az értéket, hanem a vagánykodás és a lázadás. Persze mélyen, legbelül ezek a gyerekek is sikerre és elismerésre vágynak, ezért szül az irigységük rosszindulatot.

„Sok kirekesztő maga is áldozat”

„Úgy megvívni egy harcot az elfogadottságért, hogy közben ne adjuk fel az elveinket a közösségi nyomás hatására, nagy kihívás.”

– A gyermekek pici korban még nagyon toleránsak az átlagostól eltérő társaikkal szemben, azonban ez már óvodásként változásnak indulhat. Azokban a társadalmakban, amelyekben az önálló individuumnak értéke és elfogadottsága van, ez a tolerancia kitolódhat egészen a kamaszkorig, sőt, tarthat akár egy egész életen át. Egy belső bizonytalanság esetén viszont azonnal felütheti a fejét a megfelelési kényszer, ami arra sarkallja a kamaszokat, hogy mindent megtegyenek annak érdekében, hogy ne lógjanak ki a sorból. Kövessék a divatot, olvassák/nézzék ugyanazt a könyvet/filmet, amit a többiek és csak a „menő” társaikkal barátkozzanak. Fontos azonban kiemelni, hogy sok kirekesztő maga is áldozat és megtapasztalta már a kiközösítéssel járó magány érzését. Viszont kirekesztésre soha ne legyen kirekesztés a válasz!

A kulcs az önbecsülés

Gábor szerint fontos különbséget tenni a behódolás és az alkalmazkodás között.

– Úgy megvívni egy harcot az elfogadottságért, hogy közben ne adjuk fel az elveinket a közösségi nyomás hatására, nagy kihívás. Úgy viszont, ha azokat az elvárásokat, amelyeket a csoport támaszt felénk, össze tudjuk egyeztetni a saját értékeinkkel, kialakíthatunk egy optimális helyzetet, hiszen alkalmazkodunk, viszont nem szűnünk meg önazonosnak lenni. A titok az egészséges önbecsülésben rejlik, amelyben a támogató család rengeteget tud segíteni. De hangsúlyoznám, hogy óvodás, illetve kisiskolás korban a pedagógusi minta jelentősége kiemelten fontos, míg serdülőkorban a kortárs- és referenciacsoport mintájára érdemes odafigyelni.

(fotó: privát, Shutterstock)

kamaszfiatallelki egészséglelkisegély