Székely Zsuzsanna

A Mózeskosár Egyesület célja, hogy támogató közeget biztosítson mindazoknak, akik sorsuk, munkájuk vagy életük bármely eseménye kapcsán érintettek az örökbefogadásban. A szervezet úgy tekint az örökbefogadásra, mint a családi élet és nevelés egyik természetes formájára. Ezt a meggyőződést kívánják erősíteni a hozzájuk fordulókban, és minél szélesebb körben elfogadtatni a társadalomban. Az egyesület a 30 éves születésnapját egy ünnepi konferenciával köszöntötte, a Családbarát Magyarország Központtal közösen.  

– Kitalálója és az egyik alapítója vagyok a Mózeskosár Egyesületnek – kezdi a visszaemlékezést Székely Zsuzsanna pszichológus. – 1977-ben a Pest megyei GYIVI-ben (Gyermek-és Ifjúságvédő Intézet, a szerk.) kezdtem dolgozni pszichopedagógusként, később végeztem el a pszichológiát. A rendszerváltás körüli években kerültem közelebb az örökbefogadási ügyekhez, és szakmailag borzasztóan elszigetelten éreztem ott magam. Akkor még a megyei GYIVI-k intézték a nemzetközi örökbefogadást, és egy Svédországban élő magyar nő hívta fel a figyelmemet arra, hogy külföldön civil szerveződések működnek közre az örökbefogadási folyamatokban, sőt, a közvetítésben is részt vesznek. Nálunk ez csak a 90-es évek második felében indult el. A hölgy segített abban is, hogy kikkel vegyem fel a szakmai kapcsolatot, ha hasonlóban szeretnék gondolkodni. Annak idején az örökbefogadás terén minden nagyon esetlegesen, a helyi felkészültség és gondolkodás alapján zajlott, a titoktartásra bíztatták a családokat és még az alkalmassági vizsgálatnak sem voltak szabályai. Én megkerestem néhány kolléganőmet, hogy próbáljunk előrébb lépni, és segíteni a családoknak, akik szintén elszigetelve élték meg az örökbefogadási élethelyzetet.

Székely Zsuzsannához mások mellett dr. Dénes Zsuzsanna, egy csecsemőotthon pszichológusa, dr. Majoros Mária, a Pikler-intézet gyerekgyógyásza, Hevesi Katalin, a Pikler-intézet volt pedagógusa is csatlakozott, összesen 17-en hozták létre az egyesületet.

– Az elsődleges célunk az volt, hogy az örökbefogadó családoknak az örökbefogadás utáni években adjunk pszichológiai támogatást, hogy közösséget formáljanak, egymást is megtalálják. Családi programokat szerveztünk, egyéni tanácsadást, ügyeletet tartottunk, pénzünk persze semmi nem volt. A 90-es évek második felében már az önként jelentkezőknek tartottunk felkészítő tanfolyamot, amely később a 21 órás állami felkészítő tanfolyam alapja is lett. Onnantól a fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattal együtt tartottunk felkészítő tanfolyamokat, és persze közben az igények és a lehetőségeink is változtak. Elkezdtünk különböző témákban tréningeket tartani, a mai napig foglalkozunk életúttörténet-feldolgozással, volt már gyermek pszichodráma csoportunk, származáskutatás, romaidentitás-tréning szülőknek, rokonok számára érzékenyítő programok, szervezünk családi programokat, és megjelentek ismeretterjesztő kiadványaink is.

Miért volt korábban általános az a szemlélet, hogy titokban kell tartani az örökbefogadást?  

– Az örökbeadott gyereket korábban törvénytelen gyereknek is nevezték. Ha pedig sikerült örökbeadni és vérszerinti gyerek státuszba került, jobbnak látták, ha soha senki nem tudja meg, hogy ő egy „cédától” született. Valljuk be, azért még mindig ott van a köztudatban, hogy a szüleink viselt dolgai genetikailag átöröklődnek, és az örökbefogadott gyerekekkel szemben még ma is sok az előítélet. Úgyhogy a titok régebben egyfajta védelem is volt, bármennyire is azt mondja a pszichológia, hogy ez iszonyatosan veszélyes és romboló. A másik ok a meddőség. A kultúránkban az anyaság a nőiesség megtestesülése, a férfi meddőségről pedig a 2000-es évekig szinte nem is esett szó. Pedig ma már tudjuk, hogy a meddőség fele hozzájuk köthető. Az örökbefogadás titokban tartásával ez a probléma is elfedhető volt. Talán emlékszünk, akkoriban az volt a szokás, hogy kispárnát kellett dugni a ruha alá, imitálva a terhességet, és tanácsos volt elköltözni. Nem is ment gyorsan e téren a szemléletváltoztatás. A titok tehát védte a meddőséget és a törvénytelen gyerek státusza miatti megbélyegzést is.

Az úgynevezett örökbefogadási háromszögben kinek a legnehezebb a helyzet feldolgozása? Hol van a legnagyobb szükség a támogatásra?  

– A gyereknek azért nehéz, mert nem ő dönt, vele megtörténnek a dolgok. Az örökbefogadó szülőknek azért, mert ebbe a helyzetbe már általában mindenki valamilyen veszteséggel jön, ha ez nincs feldolgozva, nem tudott ezzel megbékélni, az tönkre tudja tenni a kapcsolatot. Nekem a válságterhesek a szívügyeim. Azt gondolom, hogy őket ítélik el leginkább, és hozzájuk érkezik a legkevesebb segítség. Az érdekérvényesítő képességük nulla, nagyon sokszor a környezetükkel sem osztják meg a döntésüket, annyira magukra maradottak. Persze nagyon sokszor van szociális problémájuk és nem áll melléjük a család. Ők aztán egy életen át is hordhatják a bűntudatukat, a hiányérzetet.

Székely Zsuzsanna kilenc éven át volt a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ babamentő programjának pszichológusa. Hetente kétszer a válságterhesekkel foglalkozott.  

– A 90-es években több örökbefogadással kapcsolatos botrány borzolta a kedélyeket Magyarországon. Voltak kockás füzetek bizonyos lombikprogramot végző orvosoknál, asszisztenseknél, akik a kórházakban szülő, bajba jutott nők gyerekeit közvetítgették, és más emlékezetes esetekre is fény derült, külföldre adott gyerekekről, tömegesen Magyarországra hozott külföldi anyák örökbeadott gyerekeiről, és hasonlókról. Ennek hatására a Schöpf-Merei kórházban létrehozták a babamentő programot, amelyben összefogott a gyermekvédelem és az egészségügy, és onnantól ott csak titkos örökbefogadás volt lehetséges. Kilenc év alatt ötszáz ilyen nővel találkoztam, ez nekem szakmailag rendkívüli ajándék volt. Azt gondolom, hogy így intézményesen pszichológus a válságterhesekkel azelőtt nem foglalkozott. Ez nagyon befolyásolta a szemléletemet. 2014-ben vezették be a nyílt örökbefogadásokban a kötelező krízistanácsadást, annak kidolgozása is az én munkám. Megváltozott a törvény is, külföldre ma már nem lehet nyíltan örökbe adni, és itthon sem adhatnak örökbe nyíltan külföldiek.  

Az csak sztereotípia, vagy általánosan megfogalmazható, hogy mélyszegénységből jönnek az örökbeadó anyák vagy nagyon fiatalok?  

– Mindkettő sztereotípia. Nyilván a szociális problémák nagyon sokszor jelen vannak a háttérben, de életkori szempontból, mint ahogy a szülés korfájában is, a kiugró csoport Magyarországon még mindig a 18-25 év közötti. A 18 év alattiak a 10 százalékát sem érik el az örökbeadó anyáknak. A kórházi praxisom alatt rengeteg olyan anyával találkoztam, akinek volt már egy gyereke. Szerintem az a legszomorúbb, ha egy nő nem kapja meg azt a társadalmi támogatást, hogy képes legyen megtartani a másodikat is. Sokszor húzódik a háttérben párkapcsolati krízis, depresszió, beszűkült tudatállapot. Szomorú, de volt dolgom olyan 40 év fölötti, középosztálybeli nővel is, aki házasságban élt, volt egy nagy fiuk, a férfi katonatiszt volt, a nő könyvelő. Egyszerűen hihetetlen volt számomra a magyarázat, hogy ha gyermekük születik, kiderül róluk, hogy szexuális életet élnek, és ebben a korban ez milyen szégyen. Felneveltek egy gyereket, együtt voltak és örökbe adták a másodikat.  

Mindig eufórikus élmény, amikor végre gyerek kerül a családba?    

– Nem mindig, de szerencsére csak évi 4-5, de mindenképpen 10 alatti az örökbefogadás-felmondások száma Magyarországon. Kiskorúnál nagyon nehéz is ma már felbontani az örökbefogadást. Ugyanakkor egy nem kívánt terhességnél, ha az anya esetleg iszik, dohányzik, drogozik, krízisben van, stresszel, alultáplált, nem jár terhesgondozásra, a gyereket már olyan hatások érik, amik ártalmasak az idegrendszere fejlődésére. Lehet, hogy bántalmazott vagy veszélyeztetett környezetben volt, lehet, hogy már többször elhagyták, úgyhogy nagyon sokszor traumatizált gyerekek kerülnek a családokba. Ennek kezeléséhez viszont az örökbefogadó családok nem kapnak elég segítséget. Bár a civil szervezetek azért sokat tesznek e téren, de szükség lenne képzésekre, terápiákra, veszteségfeldolgozásra. Ugyanakkor az örökbefogadó szülők ma már nyitottabbak, ha már ezt a döntést meghozták, tudatosabbak, érettebbek, általában szövetséges kapcsolat van a házastársak között, felkészültebbek, érdekérvényesítők, tudnak segítséget kérni. Annak, aki beteg, sérült, terápiára szoruló gyereket fogad örökbe, én ingyen elérhetővé tenném a segítséget jelentő szolgálatásokat.

Képgaléria

Az örökbefogadó szülőkkel felnövő gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy megkeressék vér szerinti szüleiket, az egyesület számukra is segítséget nyújt származásmegismerési tréningekkel, kamaszképzésekkel. Mennyi a happy end ezekben a történetekben?

– Azoknak, akik már megtalálták, akit kerestek, vagy valamit találtak, a valóság megismerése megérthetővé, elfogadhatóbbá, és így az identitásukba beépíthetővé tette a történetüket. A kettős identitást integrálni kell a személyiségükbe, de amíg csak fantázia van, vagy kevés az információ a vér szerinti származásról, addig ez nem tud végbemenni. Minden valóság valamilyen módon kezelhető, és a megbocsátás felé is meg tudja nyitni az utat. Én személy szerint nem tudok olyanról, hogy nagyon szoros kapcsolat alakult volna ki a vérszerinti szülők és a gyerekek között. Általában igen nagyok köztük a szociokulturális különbségek.  

A származáskutatás keretében a testvéreket is keresik? Azok a kapcsolatok szorosabbá válnak?  

– A testvéreket a szülőktől függetlenül is lehet keresni, kiskorúak esetében a szülőkön keresztül. Ott a gyám, vagy a vérszerinti szülő dönt arról, hogy a kapcsolatot engedi-e. Jellemző, hogy többen először csak testvéreket keresnek, mert úgy gondolják, hogy sorstársak, velük nem számítanak annyira nehéz pillanatokra a találkozásban. Tudok néhányukról, akik egymásra találtak, tartják a kapcsolatot, és olyat is tudok, aki megtalálta két fiútestvérét, de ők a közös anyjukról olyanokat meséltek, hogy az örökbefogadott fiú a vérszerinti szülőjére egyelőre nem kíváncsi.  

A másik oldalon pedig gondolom, hogy az örökbefogadók rettegnek ettől a helyzettől, nehogy elveszítsék a gyereküket sok év után.  

– Valóban, sokszor az örökbeadó is fél a helyzettől, a felnőtt fiataltól, hogy az majd számon kéri és megítéli, és a gyerekek is félnek, hogy elutasítják őket, ezért sokan inkább bele sem kezdenek a származáskutatásba. Tartanak attól is, hogy mit találnak. Az örökbefogadók pedig sokszor azért mondanak rosszat a vérszerinti szülőre, mert azt gondolják, hogy így tudják megtartani maguknak a gyereket, pedig ezzel nagyon nagy kárt okoznak. A negatív származási kép be tud épülni az énképbe. Ekkor a gyerek magáról is rosszat gondol, ez pedig a kamaszkori fejlődési krízist nagyon elmélyítheti. Az örökbefogadókat már a felkészítő tanfolyamon abban kell segíteni, hogy az irreális szorongás és félelem a megértés által enyhüljön bennük. El kell mondani nekik a történeteket, hogy a gyerekek nem szoktak átköltözni, hátat fordítani az őket felnevelőknek, hanem inkább erősödni szokott a kapcsolat, a bizalom köztük. Megszületik az érzés, hogy „de szerencsés vagyok, hogy így történt”, mert általában, amit találnak, az nem olyan, ahová haza vágynának.  

Van az elmúlt 30 évnek olyan története, ami különösen emlékezetes, ami különös helyet foglal el a szívében?  

–  Amikor saját gyermekünk születik, akkor sem tudjuk előre, hogy milyen lesz. Azok az örökbefogadók lesznek elégedettek, akik eljutnak odáig, hogy sok minden előre nem tudható, és sorsszerűnek fogják gondolni, hogy minden akár hasonlóan is alakulhatott volna a vérszerinti gyerekükkel is. Nagyon sok szép történetet ismerek, de volt például egy pár, akik újszülöttként vitték haza a gyereküket, és még nem zárult le a titkos örökbefogadás. Közben a gyermekorvos javaslata alapján alaposabb kivizsgálásra vitték a kicsit és kiderült, hogy egy progresszív izomsorvadásban szenved, az sem biztos, hogy megéli a kamaszkort. Mégis örökbe fogadták, pedig csak pár hete gondozták a babát. Vannak, akik úgy tekintenek az örökbefogadásra, mint második lehetőségre, hogy ha már nem születik gyerekük, „ha ló nincs, a szamár is jó”. De ez nem az a történet, a meg nem született, vagy elvesztett gyereket nem fogja pótolni az örökbefogadott. Ez egy másik, de teljes történet tud lenni, annak ellenére, hogy az első 9 hónap hiányzik a kapcsolatukból. Azt is el kell tudni fogadni, hogy a szülői kötődés sem biztos, hogy azonnal kiépül. Van, aki az első pillanattól fogva úgy érzi, hogy ez az ő gyereke, és van, aki azt mondja, kellett fél év, hogy ki tudja mondani, ő a kislányom. Ezt a mássági helyzetet el kell tudni fogadni, ne legyenek idealizált elvárások. A minapi konferenciánk mottója is az volt, hogy nem a genetika a kulcs, hanem a szeretet és a gondoskodás. Nem a vérségi kapcsolat dönti el azt, hogy kivel, hogyan találjuk meg az összhangot, a szeretetet.