„Dúlok-fúlok egész délután. Hányszor kérem, tegyen egy tányért a cseresznyemagok alá. Nem tesz. Minden asztalsarok, a lakásban minden újságpapír tele van cseresznyemagokkal. Forgatja a szájában, aztán lerakja, ahol éri. Nem szólok. Úristen, hányszor szóltam már! Mennyit kértem! Ezt az értetlenséget! Mibe kerülne neki? Direkt csinálja? Azt nem hiszem, mert nem gonosz. De miért nem képes kicsit figyelni?! Hát semmit nem számít, amit olyan szépen kérek!? Annyit füstölgök, hogy már szégyellem magam. Ilyen kicsinyes hülyeség! Cseresznyemag! Igazán lehetnék nagyvonalú! Összeszedem utána és kész! Mibe kerül? Egy mozdulat. Na, jó, több mozdulat, mert mindenütt ott hagyja. 

Fövök a saját levemben. Már-már házasságunk létét kérdőjelezem meg. Még egy adag cseresznyemag a rádió tetején és bevonulok sírni… Ő föltesz egy lemezt, fütyörész, leszalad a boltba, telefonál a gyerekeknek. Mégis gonosz? sziszegem magamban… Egyre jobban bezárkózom a tüskéim közé. Most már tuti, az Ördög dolgozik bennem… 

Amikor meglát kisírt szemmel, rám mered. Nem ért semmit…”

Eddig a régi jegyzet. Talán még az idejére is emlékszem. A felindulásomra meg pláne...! Ha most visszagondolok, ó, de buta nő volt, aki írta! Nyár volt persze, a nagy gyerekeink már családosak, a legkisebb valahol táborozott. Egyedül voltunk otthon és kaptunk egy nagy tál pomázi cseresznyét. Azt a későn érő fekete hatalmas szeműt. Édes volt, mint a méz. Hát annak a szanaszét hagyott magjai bőszítettek ekkora indulatra… Pedig tele voltam jószándékkal, odatettem egy kistányért a magoknak…

Forgatom a régi mondataimat. Leülök a kedvenc helyére. Szétnézek a rendben tartott nappaliban. Bár most találnék szertehagyott cseresznyemagokat! Akárhol a lakásban! És ott felejtett papírzsebkendőket, félpár zoknikat, asztalon hagyott fokhagymahéjat, fölhajtott vécéülőkét, hasra fordított nyitott könyvet, nyitva hagyott baracklekváros üveget, zsírosan hagyott elmosogatott tányért… Esküszöm, megköszönném. Bár lenne dolgom velük! De nincs, aki széthagyja, ott hagyja, ott felejti…

Szokták kérdezni, hogy vagy? Én meg mindenkinek azt mondom, jól. Csak ketten jobb volt. 

Ebben a Teremtőtől kapott nagy szabadságunkban, miért kellenek a megszenvedett idők, hogy az ember magába nézzen és magára találjon. Az vagyok, aki voltam, ott, akkor. Úgy hiszem. Miért nem éreztem akkor, hogy a cseresznyemagoknak egyáltalán nincs jelentőségük. Nagyjából húsz év telt el. Örömmel és veszteséggel, boldog napokkal és tragédiával. Sok nevetéssel és sok sírással. 

Ennyi minden kell ahhoz, hogy az ember, aki lényegében ugyanaz marad – változzon? Hogy felismerje a fontos és a fontatlan természetrajzát? Hogy döntéseiben különbséget tudjon tenni a lényeges és a lényegtelen között? 

Köszönöm, hogy rátaláltam a régi irományra. Még azt is köszönöm, hogy annak idején megírtam. Jó volt most szembenézni. Mint valami tükörben láttam akkori önmagamat. Tudom, kis dolog, cseresznyemagok… De milyen messzire lehet pöckölni velük. Igaz?