Csúnya jószág, de minden belefér. A gyerek cumisüvege, váltócipő, liter tej, fél kenyér, tízórai, orvosi leletek, horgolás, olcsó képesújság. Egy ilyen táskából csipegetett az asszony. Meggyes rétest evett. Három ujjal csípett a süteménybe, a szájába tömte, míg rágta a rétest, az ujjait szopogatta. 

Olcsó macskanadrág, kinyúlt pulóver volt rajta. A rétesbe vájó ujjakon a kopott köröm valamikor aranyra volt festve. Vékonyszálú semmi haja kócosan tapadt a fejére, bőre fehér, mint a kovász. Mintha minden vére elfolyt volna, olyan halovány. Pókháló szála nincs olyan finom, mint a töredezett ráncok az arcán. 

Láttam én már ezt az asszonyt, láttam, sok egymást követő reggelen. 

Négy kisgyerek volt vele, mindig a négy kisgyerek. A legkisebb egy olcsó, kereke kifordult gyerekkocsiban, a többiek is kicsik, óvodások, tán egy volt akkor már iskolás – ott apróztak mellette. Az asszony mindig sietett és mindig kiabált. És mindig egyedül volt velük. 

Kiabált, nógatta őket, siessenek, érjék már utol. Soha nem állt meg, soha nem nézett hátra. A gyerekek nem sokat törődtek vele, a kerítéseket karistolták egy bottal, pocsolyába léptek, átugrották az árkot, aztán szaladóra fogták és utolérték az anyjukat. 

Jó óra múlva jött visszafelé. Egyedül. Már nem sietett. Két szatyor húzta a kezét, a hátán hátizsák. Akkoriban került hozzánk Alíz, a kitett kölyökkutya. Lobogó fülekkel, zászlós farokkal vágtatott a kertben, a kerítés mentén megugatott mindent, ami mozog. A hosszúlábú kutyakölyök maga volt az élet. 

Hozzá guggolt le az asszony, aki mindig sietett és mindig kiabált. Most csöndes volt, ráérős. Lerakta a szatyrait és leguggolt a kerítés tövébe. Alíz már várta. Odafészkelt szorosan a kerítéshez. Az asszony felhúzta a dzsekije ujját, hogy beférjen a keze a drót nyílásán. Halkan, dödögve beszélt a kiskutyához, becéző szavakat mondott neki, fényes, mahagóni színű bundáját vakargatta és beszélt, beszélt csöndes örömmel. Egy idő után fölcihelődött, kezében a szatyrokkal elment. 

Így ment napról napra. Az asszony a kiskutyának suttogott, a gyerekeire kiabált. Mégsem volt azokkal a gyerekekkel semmi baj. 

Amikor egyik napról a másikra eltűntek a környékről, sokáig nem láttam őket. Egyszer sok évvel később találkoztam velük a héven. Az asszony ült, keresztrejtvényt fejtett, a legkisebb lány ott állt mellette. A Dunával párhuzamosan futott a vonatunk. A kislány kinézett az ablakon.

– Anya, hová folyik a Duna?

Az asszony nem figyelt. A kislány újra megkérdezte:

– Anya, hová folyik a Duna?

Most se jött válasz. 

– Anya, figyelj… A Duna…?

Ekkor a szemközti ülésen megszólalt egy nő. A gyerekre nézett:

– A Duna, kislányom, Németországban, a Fekete-erdőben ered és a Fekete-tengerbe folyik. 

A kislány egy pillanatra odakapta a fejét, ránézett a nőre. Majd grimaszolva, visszautasítón elbiggyesztette a száját. Aztán átölelte karjával az anyját. 

Egy élet volt abban a mozdulatban. Egy kislány életének másodpercekbe sűrített fájdalma, öröme, vágya, vállalása. Egy hatéves gyerek szótlan döntése. Igen, ilyen, nem figyel rám és a Dunát se tudja... De anya, ő az enyém. Nekem ő jutott, s neki én… És ez így van jól.

Az anyja most fölnézett az újságjából, vagy észrevett valamit, vagy nem. A kislány ott maradt szorosan mellette szótlanul, vállán a karjával. Nem kérdezett többet a Dunáról.