Nem kellett sok idő, rájöttem, igaza van. Csak fel kellett idéznem helyzeteket, felsorolni az ő lehetőségeit és az enyémeket. A különbség kiáltó. Az ő rászorultságát csak azért nem érzi az ember, mert védencem büszke, és jelleme szerint utál panaszkodni.  

A lakáson belül boldogul, még főz is, kínlódva, de egyedül fürdik, elvégzi a mosást, apróbb rendrakást. A lépcsőkön nehezen jár, de erőlteti, hogy kétnaponta lemenjen sétálni. Fél karját csak segítséggel tudja emelni. Egy esés következtében a válla érzékeny, masszőr jár hozzá, nem sok eredménnyel. A hallása erősen romlott, bejutni hozzá kaputelefon segítségével felér egy vesztes csatával. De a mobilhívás sem mindig ér célt. Azaz, nem mindig hallja. Szelleme viszont friss, gondolatai gyorsabbak a járásánál, ezért még most, nyolcvanon felül is képes hangosan türelmetlenkedni és kiosztani bárkit. Élénk intellektusa örök vitatkozóvá teszi, igaz, soha nem ok nélkül. Belátásra és megértésre mindig kész, élvezetes társalgó. Mostanában sokszor ismétli magát, ha mondom, készséggel elhiszi, de nem tud változtatni rajta.  

A kéthetenként járó takarítónőt őszintén szereti, nem csak azért, mert nagy segítsége bevásárlásnál és egyéb tennivalókban, de ismeri nem könnyű életét és becsüli kitartását, egyenességét.  

Az én mérlegem serpenyője hozzá képest aranytál. Teli van lehetőségekkel, s bár számtalan feladatom van, de azért még sokkal több módot találhatnék, hogy felkeressem, felhívjam, felugorjak hozzá egy rövidebb időre.  

Amikor kimondta, hogy a jóság: hatalom, akkor vetettem számot mindezzel. Mert igen, hatalmamban van jót tenni. Vele is. A szándékomtól függ, hogy mikor szaladok fel hozzá, mikor hívom fel, mikor mondom azt, hogy van egy-két órám, rendelkezzék velem, mi lenne a legfontosabb, amit el kéne intézni. Igen, ha akarom, megteszem. Persze egy-egy ilyen kirándulás lemondással jár. Más dolgaimat el kell hagyni egy időre, oda kell adnom az időmön túl a figyelmemet, néha fárasztó meghallgatni az egyre gyakrabban ismétlődő históriákat és legyűrni az érzést, hogy megmondjam, ezt már elmondta többször is.  

Viszont jó hallgatni sziporkázó szellemességgel elmondott történeteit. Több történelemórával felér, ahogy gyerekkoráról mesél, családja kényszerpályáiról, zsákutcába futó házasságáról, mellyel kapcsolatban már rég nem érez haragot, legfeljebb okos mérleget készít egy párkapcsolat szereplőinek jelleméről és felemás teherviselésükről.  

Amúgy ez a kétélű mondat akkor hangzott el, amikor összeszólalkoztunk. Azaz ő volt értelmetlenül kemény. Erőszakosan azt akarta keresztülvinni, hogy fölcipeljek a harmadik emeletre olyan súlyos holmikat, amelyeket nem bírtam volna el. S nem is volt rájuk akkor és azonnal szükség. Mondtam, hagyom a kocsiban, majd jövök egy férfiemberrel, aki fölviszi. – Ezért gyűlölöm a kiszolgáltatottságomat – fakadt ki.  

Nem lett baj, megbeszéltük, belátta, hogy igazam van, s persze, hogy nem akart nekem rosszat. Egy hét múlva föl is vitte a cuccot egy ismerős, akinek se háta, se dereka, se lába nem fáj.  

De barátnőm akkor este az utolsó szó jogán, amikor az ajtóban elbúcsúztunk, csak kimondta: A jóság: hatalom! Volt ebben a kétségtelen filozófiai igazság mellett némi szemrehányás. De a tétel igaz. Szembe kell nézni vele.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélempszichológialelki egészségbarátságsegítség