Egy napot bírt ki a tavalyi hó. December huszonharmadikán reggel kinézek… hát mese! Hófehér minden, s hatalmas pelyhekben csak esik… esik… mit esik… hull a hó! És hullott még délután is, akkor már inkább darahó formájában, de megmaradt. És akkor elő a lapátot, föl a kapucnit, letakarítom előttünk a járdát. Toltam, tologattam a havat, míg ki nem vette a kezemből a lapátot Tamás, a felső szomszéd. Én meg nekivágtam. Föl a Rókahegy alá, végig a szűz hóban csak mentem, mentem, s azt éreztem, ebben a roszogó, talpam alatt ropogó hóban ki tudnék menni a világból… Már sötét este volt, amikor hazaértem. És másnap már csak hórongyok a tetőn és a fákon… Mese volt, de megtörtént. És este a gyertyafény ott imbolygott a jászol mellett.  

Most pedig január van és tavaszi, meleg napsütés. A szurdokok vidékén, a forrásnál az erdő még tartja a hűvös hideget, a víz csobogása, a jeges hideg, ha megmosom az arcom, átdörzsöl, felébreszt. Az út a szurdokban, a háztól a fehér kőig nem hosszú, sietni nincs miért, hát nézelődöm. A lábam nyomán sorra roppannak az üresre vájt, kieszegetett diók. Egy ideig gyűjtögettem, madzagra fűztem a szarkák, rigók, hollók, fakopáncsok, pelék rágta kis ékszereket, mint egy nyakék, vagy ünnepi csörgő – el is raktam valahová. Tegnap három őz ivott a lejtős parton, későn vettem észre őket. Kettő megfordult, riadtan távolodott, egy ott maradt. Néztük egymást. Aztán csöndesen lehajtotta szép fejét a vízre, sokáig ivott, majd lassan, mintha maradna inkább, megfordult és eliramodott a társai után. Hát az őzek sem egyformák?  

Ködös volt a kora reggel. A forrás környékén, a fák között még mindig hűvös homály. A bokrok közül leskelődöm. A máskor üres kőlépcsőn áll valaki. Egy legényke. Amolyan siheder féle. Vastag kötött sapkáját félrevágta a fején, a kezében csobolyó, síléce odébb, az öreg diófának támasztva. Piros az arca, a szemében hófelhők árnya, lábánál ködfoszlányt szaggat a januári szél. Iszik a csobolyóból, hangosat kiált. Erő, ígéret, valami friss, valami új van a kiáltásában. Szavára felkel a szél, szétkergeti a fák közé bújt ködöt, meghajtja fönt a felhőket. A ködös reggel szikrázó napsütésbe vált.  

A legényke, most már megismerem, vállára veszi a léceit, és a nedves téli füveken eltűnik a füzesben, a valahai vízimalmok felé. Az öreg December legkedvesebb fia az erős hangú, tervekkel teli legényke. Gondolom, ráismertek. Ő Január.  

Tőle örököltem az évek óta gyűjtött köszöntőimet. Küldték mindet, s én megjegyeztem.  

Fogadják hát újévi jó kívánságul, s válasszák ki azt, ami leginkább tetszik.

 

Fillíred ezüstbő'

Forintod aranybú'

Csak az egészséged az legyen vasbú'

(Mezőtúri származású, alföldi barátnőm küldte… a kedvencem)

 

Ballag már az esztendő,

vissza-visszanézve,

nyomában az öccse jő,

vígan fütyörészve.

 

Beéri az öreget

s válláról a terhet

legényesen leveszi,

pedig még csak gyermek.  

 

Lépegetnek szótlanul

s mikor éjfél eljő,

férfiasan kezet fog

Múlttal a Jövendő.

(Kányádi Sándor verse, akár egy mondóka)

 

 

Adjon az, kit kérve kérek, 
Öreg évnél újabb évet. 
Igazságot, hozzá érvet, 
Terhektől ne kapjak sérvet, 
Sok örömet, kevés mérget, 
A szívekre vékony kérget, 
Az almákba vékony férget, 
Jusson és maradjon étek, 
Felvágottból dupla réteg, 
Elkerüljön vaskos vétek, 
Ne károgjon varjú néktek, 
Ne járjon rosszkedv felétek, 
Se fináncok adó végett, 
Legyen szesz és vágy, mely éget 
Legyen kisbárány, mely béget, 
Kívánok szép föstött képet, 
Égboltból mindig csak kéket. 
S még sok mást, mit nem is kérek...

(Hóhányó barátom köszöntője)

 

"Tartson Isten mindnyájunkat – életben!

Boldogságos ünnepléssel – örömben!

Hogy tölthessük újesztendőt – erőben,

És megérjük legvégét is – békében!

Ég harmatja cseperegjen – bőségben,

Jó vetésünk mind beérjen – időben!

Kaszálókon rengő széna – végtében,

Nagy boglyákkal koszorúzva – széltében!

Szőlő leve legyen mézes – ízében,

Aszalt gyümölcs, egészséges – színében!

Sódar, kolbász felaggatva – füstjében!

Kívánunk ily sok szerencsét – újévben!"

(Kedves szomszéd erdélyi köszöntője)


Kívül-belül maradjon 
Békében az ország, 
A vásárra menőket 
Sehol ki ne fosszák. 
Béke legyen a háznál 
És a szívredőben. 
Adjon Isten, ami nincs, 
Ez új esztendőben.

(Arany János Nagyszalontán kelt rigmusa)

 

Ha röviden szólok:  

Boldog, békés, teljességgel élhető, derűs újesztendőt kívánok!

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemünnep