A nappali igazi gyerekbirodalom. Játékok az asztalon, a dobozokban, a kanapén, a földön. Itt ugrál Dani, aki láthatóan nagyon vagány és huncut kisfiú, érkezésünkkor azonban hirtelen visszahúzódóvá, félénkké válik. De csak egy ideig. Pár perc után feloldódik, ahogy egy három és fél éves gyerek esetében ez így is van rendjén. Szépen eljátszik egyedül: kiegyensúlyozott, életvidám kölyök, odavan a lovakért, az építőjátékokért és a zenéért – önfeledten dudorászik a tágas, világos szobában. Kedélyesen hallgatja a felnőttek beszélgetését, bár az utóbbi időben, édesanyja szerint azt nem szereti hallani, hogy ő egy másik néni pocakjából született...

– Dani most kezdte az óvodát – meséli Mónika. – Egyetlen problémája van vele, hogy nincs ott anya. Az óvó nénikért rajong, a dadus néniért szintén, a játékok nagyon tetszenek neki, csak anya hiányával nehéz megküzdenie. Annyira egymásra hangolódtunk az első néhány együtt töltött évben, hogy megviselt bennünket az óvodakezdés és az ezzel párhuzamos, munkába való visszaállás.

A helyzet nem átok!

Valóban idilli a kép, ahogy a család összebújik egy puszira, egy ölelésre. Ahogy mondják, a jóistennek köszönhetően irigylésre méltó a harmónia, de sokat kellett várniuk ezekre az önfeledt pillanatokra. Attila és Mónika 2010-ben ismerkedtek meg. Mint utólag ráébredtek, valószínűleg korábban már többször találkozhattak lelki gyakorlatokon, de csak azután kezdtek el közösen gondolkodni a jövőről, miután rendszeressé váltak a találkozásaik. Hamar kiderült, hogy menthetetlenül egymással képzelik el az életüket: a lánykérésre fél év múlva került sor, bő egy év múlva pedig már össze is házasodtak.

– Kezdettől fogva nyitottak voltunk a gyermekáldásra, meghoztuk a korosztályunknak megfelelő fontos és felelős döntéseket, de évekig hiába vártunk – emlékszik vissza Attila. – Türelmesek voltunk, jártunk orvosi vizsgálatokra, abban viszont megállapodtunk, hogy a lombikprogramban nem szeretnénk részt venni. Végül 2015-ben jelentkeztünk az örökbefogadásra, elkészült a pszichológiai és az orvosi vizsgálat, a környezettanulmány, illetve elvégeztük a tanfolyamot. Ezáltal nagyon sok olyan pluszt kaptunk, amire nem is gondoltam volna. Minden apró részletre felkészítettek bennünket.

– Miután megszereztük a szükséges papírokat, éltük tovább az életünket – idézi fel a várakozás éveit Mónika. – Fontosnak tartottuk, hogy nem akarunk megkeseredett, elkedvetlenedett emberek lenni, mert a leendő gyermekünknek sem lenne ideális ilyen körülmények közé érkezni. Dolgoztunk, gyerekeket táboroztattunk, volt hat keresztgyerekünk, élveztük az életet kettesben is. Bennünk volt a gyermek utáni vágy, és voltak ugyan rosszabb pillanatok, de alapvetően azt az időszakot is szerettük. Az esketőatyánk azt mondta: a helyzet nem átok. Ez annyira végigkísérte az életünket, hogy azóta is sűrűn emlegetjük.

A megismerkedés

– Az egyik barátnőm négy örökbefogadott gyermekkel él Zala megyében, általa ismertünk meg egy kelet-magyarországi kismamát, aki krízisben volt, de esélyt akart adni születendő gyermekének egy boldog életre – meséli az édesanya. – Volt már kettő csöppsége nagyon kicsi korkülönbséggel, a harmadikat nem tudta vállalni, de szeretett volna neki szép jövőt biztosítani. Elkezdtünk beszélgetni, majd találkoztunk. Szimpatikusak voltunk neki, mert a személyes találkozó után írt egy üzenetet, hogy nagyon megnyugodott és mindenképpen nekünk szeretné adni a babáját. Rendszeresen írt a kicsiről, a vizsgálatok eredményeiről, érezhetően fontos volt számára, hogy szép, egészséges kisbabát hozzon a világra.

Mónikáék olyan izgalomban élhették meg az utolsó néhány napot, mintha a hagyományos értelemben vett szülésre készültek volna, így ebben is komoly szerepet tulajdonítanak az isteni gondviselésnek.

– Mentünk volna aludni, amikor csörgött a telefonom, hogy kezdődik a szülés, induljunk a kórházba – mesélik a különleges történetet. – Robogtunk az autópályán, szakadt az eső és mentünk „szülni”. Igazán extra élmény volt, de félúton végül kaptunk egy üzenetet, hogy a baba meggondolta magát. Visszafordultunk és hazajöttünk, de kegyelemnek éltük meg, hogy ezt is megtapasztalhattuk. Tényleg olyan volt, mintha az én pocakomban lett volna a kisfiunk.

A nagy találkozás

– Aztán május 4-én, a névnapomon jött az üzenet, hogy induljunk, mert most tényleg elindul a baba is – mosolyog Mónika. – Ahogy beértünk a kórházba, jött szembe a folyosón a szülészorvos és egyből kérdezte: „Önök fogadnák örökbe a babát? Olyan szépeket mesélt önökről az anyuka!” A vér szerinti anya ugyan azt szerette volna, hogy bent legyek a szülésnél, de szerettük volna meghagyni számára azt a szabadságot, hogy az újszülöttet megpillantva még az utolsó pillanatban is meggondolhassa magát. Tízperces volt Dani, amikor bementem hozzá. Azt éreztem, hogy ezt a babát csak akkor foghatom meg, ha a biológiai anya odaadja a kezembe. Biztosan nagyon fáradt lehetett, de mosolygott és azzal fogadott: „De jó, hogy itt vagy, nézd, milyen szép és egészséges! Ez a baba nektek született!”

A Dániel nevet már Attila és Mónika választotta a kisfiúnak, majd a szülők hat nappal később az életet adó anyával együtt keresték fel a területileg illetékes gyámhivatalt, ahol minden szükséges papírmunkát elvégeztek, megtörtént az ideiglenes hatályú elhelyezés. Akkor még gyámként viselték gondját a fiuknak, hat héttel később viszont a hivatalos eljárást követően végérvényesen is egy család lettek.

– Sokan elítélik az örökbe adó szülőket – jelenti ki a házaspár. – Pedig mennyivel nehezebb döntés örökbe adni, ezáltal boldog feltételeket teremteni a gyermeknek, mint hagyni, hogy bekerüljön a gyermekgondozó rendszerbe, nevelőszülőhöz, esetleg gyermekotthonba, kezdetben látogatni, majd fokozatosan magára hagyni! Ez az időszak számtalan sérülést okoz a gyermeknek. Esetünkben az anya nagyon bölcsen viselkedett, úgy fogalmazott: „Akkor tudom én ezt elengedni, és úgy tudtok ti szülővé válni, ha nem tartjuk a kapcsolatot…” Azóta sem történt közöttünk üzenetváltás.

Jöhet a kistestvér!

– Nagyon hálásak vagyunk a jóistennek, hogy Danit idepottyantotta hozzánk – mondja Attila. – Szerencsések vagyunk, mert az elejétől kezdve átalussza az éjszakákat, egészséges, okos, szófogadó gyerek. Az életünkben nagyon erős a zene szerepe, a feleségem énekel, én pedig billentyűs hangszereken játszom. Egyre jobban körvonalazódik, hogy Dani is nagyon muzikális, állandóan dúdolgat, énekel, az óvodában dalospacsirtának hívják. Meg azt is szokták mondani, hogy ez a fiú tiszta anyja. Ilyenkor csak nagyokat mosolygunk.

– Azt olvastuk, az örökbefogadott gyerekek azt a génállományt kezdik el használni, ami a leginkább hasonlít a szüleikre, úgy gondoljuk, ez lehet a magyarázat – jelenti ki Mónika. – Dani a legjobb, ami történhetett velünk. Babakora óta meséljük neki a születéstörténetét, kéthetes kora óta együtt járunk az egyházi közösségbe és most már együtt várjuk, hogy megérkezzen a kistestvére. Dani azt szokta mondani, hogy az ő tesója már az angyalkáknál van és hamarosan érkezni fog! Jöjjön csak, türelemmel várjuk!