Amikor a félelem örökletes – Generációk közötti traumaátvitel

Tóth Erzsébet Fanni társadalom-, és traumakutató, emellett pedig kulturális antropológiából és pszichoterápia tudományokból szerzett diplomát. Egy évtizede a Bécsi Sigmund Freud Egyetemen kutat és oktat. Kutatásai, aktivizmusa során a traumákról történő kommunikációt helyezi fókuszba, ugyanis fontosnak tartja, hogy szavakba tudjuk önteni azokat a negatív élményeket, amelyeken keresztülmentünk, illetve a tanulságokat is, amikkel gazdagabbak lettünk.

Van, ami még mindig tabu

Tóth Erzsébet Fanni Dél-Szlovákiából származik és mindig is nagyon érdekelte, miként látják saját magukat, és miként beszélnek magukról az emberek a Duna két felén.

– Mind a szlovákiai, mind a magyarországi oldalon még mindig fellelhető sok olyan trauma a családokban, amikről tabu beszélni. Az én dédszüleim közül volt, akiket például a második háború végén deportálták és munkára kényszerítettek, s volt, aki öt testvére közül egyedüliként maradt a lakosságcsere után a szülőfalujában, és szeretteivel hosszú évekig egyáltalán nem találkozhatott. Kutatásaim során mindig arra voltam kíváncsi, hogy az ilyen traumatikus események hogyan csapódnak le az idős emberek emlékezetében, évtizedekkel későbbi elbeszélt identitásában, valamint, hogy miként adják ezt tovább a következő generációnak. Rengetegszer hallottam, ahogy ezek az idősek arról panaszkodtak, hogy a generáció – azon belül is a tinédzserek és fiatal felnőttek – már egyáltalán nem, vagy csak alig ismerik felmenőik történetét. E célból született meg a könyv, amelyet Vibók Ildikó gyermekkönyvíróval és Igor Lazin illusztrátorral közösen alkottunk meg. A beszÉLJ! - Hogyan tárjuk fel a családi múltat? című mű gyermekperspektívából íródott és egy deportált család megpróbáltatásait és kalandjait meséli el. Kendőzetlenül beszél úgy a nehézségekről, mint a kacagtató gyermeki csínytevésekről. Ezt a keserédes történetet kiskamasz kortól ajánljuk olyan gyermekeknek, akiknek megmelengette a szívét Nemecsek Ernő vagy Nyilas Misi története. A felső korhatár pedig 99+ (nevet), hiszen idősebb olvasóink már számos hasonló élménnyel rendelkeznek, amelyek feldolgozásához a könyv által segítséget kaphatnak. Minden fejezet végén vannak ugyanis traumafeldolgozó kérdések, amelyek segíthetnek feltárni saját családunk történetét.

Sehol sincsenek igazán otthon

Amikor ma egy nehéz témát, például a traumákat is leíró művet eladhatóvá szeretnének tenni, azt gyakran (és védekezésképp) „leöntik cukormázzal”, hogy emészthetőbb legyen. A beszÉLJ!, bár egy kisiskolás gyermek hangján szól, egyáltalán nem „habos-babos”. A könyvben szereplő történet maga fiktív, de a rengeteg életútinterjún alapul. Tóth Erzsébet Fanni családja és gyerekkori környezete életéből is merített, akiknek háza elé egyszer csak lecövekelt egy katonai teherautó, nekik pedig mindössze pár órájuk volt arra, hogy összecsomagoljanak, mindenüket felpakolják rá és útnak eredjenek – ki tudja hová…

– Különböző csoportokat vizsgáltam az elmúlt években és az egyik legkülönlegesebb kutatásom a japán családok Nyugat-Európába való beintegrálódásával és gyerekeik önmeghatározásával kapcsolatos volt – kezdi Tóth Erzsébet Fanni. – Elsőre nem is hinnénk, hogy ezek a 21. századi élethelyzetek milyen hasonlóságokat mutatnak a régebbi idők megpróbáltatásaival, amikor, például ahogy egy családnak a hátrányos megkülönböztetés miatt kellett elhagynia otthonát. A múlt vándorlás- és beilleszkedéstörténeteit olvasva nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy bár a könyvben a család költözése kényszerből történt, manapság, akkor is, ha szabad akaratunkból döntöttünk úgy, hogy egy másik országban kezdünk új életet, a beilleszkedés, a nyelvtanulás nehézségeivel nekünk békeidőben ugyanúgy szembesülnünk kell.

A beszÉLJ! mindkét szerzője, Tóth Erzsébet Fanni és Vibók Ildi is ausztriai közegben építette újra az életét. 2021-ben, hacsak néhányszáz kilométerre is a szülőföldjüktől, és egy olyan területen, amelynek évszázados, közös múltja van a magyarokkal, az újrakezdés így is embert próbáló tapasztalás volt számukra. A környezetükben élő magyarok körében is folyamatosan látják, hogy a családtagok és barátok védőhálójának hiánya, a teljesen más munkahelyi és iskolai kultúra általános szorongásos tüneteket is okozhat. Az anekdotikus, „a gyerekek két hét alatt megtanulják a nyelvet és folyékonyan beszélnek” helyett a valóság teljesen más képet mutat. Gyakran találkoznak gyerekekkel és felnőttekkel, akik a változás sokkja után még hosszú ideig alvási nehézségekről, megmagyarázhatatlan félelmekről, koncentrációs zavarokról panaszkodnak.

Milyen színű a trauma?

Tóth Erzsébet Fanni szívesen hívja segítségül a művészetet is, ha traumafeldolgozásról van szó.

– Vajon milyen színű a trauma? Milyen formája lehet egy háborús vagy abúzus emléknek? Egy traumát nemcsak szavakkal lehet elmesélni, hanem a művészet nyelve is segítségünkre lehet az önkifejezésben. Igor Lazin illusztrátorunk maga is átélt nemzetiségek konfliktusaiból adódó megpróbáltatásokat – a balkáni háború elől jött Magyarországra –, így gyönyörűen és hitelesen tudja ábrázolni a történetet. A könyvben továbbá olyan múltfeltáró kérdéseket is megalkottunk, amelyek megválaszolásához nincsen feltétlenül szükség szavakra. A közös rajzolást, gyurmázást mint lehetőséget kínáljuk fel az olvasóknak, hogy általuk fejezzék ki az érzéseiket. Rajzoljuk le például a családunk házát! Aztán jelöljük meg, melyek azok a bútordarabok, amiket több generáció óta őrizgetünk. Tegyük fel a kérdést, megtalálható-e köztük például egy régi lámpa, ami még a dédié volt vagy egy terítő, amit még a nagymama horgolt? Milyen értékeket közvetítenek ezek a tárgyak és milyen érzés rájuk nézni, megérinteni őket? Az ilyen alkotási folyamat, a tárgyakról való beszélgetések aztán megágyazhatnak sokkal komolyabb témák megvitatásának is. Egyéni feldolgozásra buzdít ez a könyv, legfőbb célja pedig az, hogy segítse a kapcsolódást a generációk között, hogy a fiatalok megismerjék, és a saját életkörülményeikhez szabva akár tovább is adják elődeik élettapasztalatait, értékeit.

Amire nem találnak orvosi magyarázatot

Mi is a trauma pontosan? Minden olyan helyzet, amikor úgy érezzük, hogy kicsúszott a lábunk alól a talaj.

– Amikor megrázkódtatás ér minket, szélsőségesen reagálhatunk. Ezekben az extrém helyzetekben úgy érezhetjük, hogy nincsenek megküzdési mechanizmusaink, mert annyira sokkolóan hat ránk az, ami éppen történik velünk. Ilyenkor „tőlünk”, a mindennapokban megszokott helyett más, szokatlan módon viselkedünk: lefagyhatunk, elrohanhatunk, sikíthatunk, üvölthetünk. Olyan folyamatok is elindulnak ilyenkor a szervezetünkben, amelyek később nyomot hagynak maguk után és betegségként jelentkezhetnek. Máté Gábor a Test lázadása című könyvében rendszeresen beszél a testbe zárt traumákról, amely azt jelenti, hogy sejtszinten is emlékezünk a traumáinkra, amelyeket aztán generációról generációra, szavak nélkül is tovább örökítünk. A szakirodalomban olvashatunk sok olyan esetet, amikor például látszólag rendezett családban, jómódban étkezési zavarokkal küzdő fiatal nők képtelenek enni és kórósan sovánnyá, például már csak 40 kilogrammossá válnak. Vizsgálat vizsgálatot követ, de nem találni megfelelő orvosi magyarázatot a problémára. Egy komolyabb pszichoterápiás folyamat során azonban kiderül, hogy a felmenők között voltak, akik annak idején éheztek a koncentrációs táborban és 40 kilóra lefogytak, amikor éppen annyi idősek voltak, mint most az unokájuk. Ez akkor is előfordulhat, ha a családtagok egészen addig soha senkinek nem meséltek a múltról. Sajnos ebből is látszik, hogy annak ellenére, hogy ha mélyen elzárjuk is magunkban az átélt borzalmakat, a testünk emlékeztet minket rá. Így „örökölhetünk” meg olyan fizikai problémákat, mint például az orvosilag nem magyarázható meddőség, ha annak idején nemi erőszak érte a nagymamát vagy a dédnagymamát.

Ha fél a nagyi, fél az unoka is

– Nem ritka jelenség az sem, amikor a gyermek eltanulja például a félelmet. Előfordult, hogy valaki felnőttkorában azt észlelte magán, hogy pánik fogja el, akárhányszor elhalad felette egy mentőhelikopter. Nem értette magát, hiszen tudta, hogy éppen a lakóhelyéhez közeli kórházba szállítanak egy súlyos beteget, hogy megmentsék az életét. A terápiás foglalkozás során aztán kiderült, hogy amikor a nagymamája pici korában játszótérre vitte őt, a nő összerezzent és félelem járta át, ha helikopter suhant el felettük, mert arra emlékeztette, amikor kislánykorában a búvóhelyre kellett menekülnie a bombázók elől. Ez a negatív érzés hatalmas stresszel és adrenalinkibocsátással járt, amit a mellette játszó unoka is érzékelt és megjegyezte, hogy a helikoptertől – nem tudni miért, de – félni „kell”. Természetesen nem csak háborús élmények okozhatnak traumát, és nincsen olyan, hogy „a te traumád nagyobb, fontosabb vagy valódibb, mint az enyém”. Okozhat hatalmas törést iskolai csúfolódás, kiközösítés vagy egy hatalmaskodó edző is, akitől retteg a gyermek. Bármiért válhat kirekesztetté valaki és nagyon könnyű a másik oldalon, az ártatlanul büntetett fél szerepében találni magunkat.

Amikor a csend beszél

– Számos családban már elveszett hagyomány a múltról való beszélgetés, mi több, sokszor nincs is kit megkérdezni. Régebben több generáció élt egy fedél alatt, mert a körülményeik erre kényszerítették őket, ennek viszont rengeteg pozitív hozadéka is volt: esténként összegyűltek és történeteket meséltek egymásnak, vagy éppen a nagyi főzés közben mondta el az unokának, hogy annak idején az ő anyukája hogyan készítette az ételeket. Ma viszont már egy felgyorsult világban élünk: a generációk egymástól külön, sokszor többszáz kilométer távolságra élnek. Több munkahelyünk is van, különóráról különórára visszük gyerekeket, okoseszközzel a kezünkben rohanunk, gyűlik körülöttünk a sok tennivaló és közben észre sem vesszük, hogy már nincsenek meg a mintáink sem, hogyan kell egy idős emberrel beszélgetni, hiszen a mindennapok mókuskerekében alig találkozunk velük. Ráadásul a kultúránkban rengeteg olyan minta öröklődött, amely arra bíztatott minket, hogy maradjunk csendben. Ne ébresszük fel az alvó oroszlánt, és ne szítsuk a tüzet. Mindezek ellenére én számos interjúm során azt tapasztaltam, hogy miután elnyertem a bizalmukat, az idős alanyaim végtelenül boldogok és hálásak voltak, hogy valakinek végre elmesélhetik a történetüket, sőt, sok esetben én voltam az első ember a korosztályomból, akivel ezt meg tudták osztani. Fontos, hogy megtanuljuk a hallgatás és a megfigyelés, az empátia képességét, legfőképp ha a családtagjaink traumatikus múltja iránt érdeklődünk. Nem kell feltétlenül pszichológusi végzettség, hogy ráérezzünk, nem is kérdezni, hanem meghallgatni kell megtanulunk, hiszen így segíthetünk egymásnak (nem csak idős rokonuknak) letenni a magunkkal cipelt fájdalom terheit. A meghallgatás aztán beszédet, beszélgetést is serkent, s a kettő együtt, kéz a kézben járulhat hozzá olyan felismerésekhez, amelyek által a saját, jelenbeli nehézségeiket is könnyebben győzzük le.

„Ha a papának sikerült, nekem is menni fog!”

– A múlt feldolgozásának témájában azonban nem kell feltétlen a háborúig vagy a deportálásokig mennünk. Hétköznapi beszélgetések során, spontán is sort keríthetünk rá, mint azt az egyik alanyom története is illusztrálja. Az unokáját 1. osztályos korában kiközösítették az osztálytársai és a kisfiút nagyon megviselték a történtek. Elveszettnek és magányosnak érezte magát a közösségben. Amikor a nagyszülő felvállalta, elmesélte, hogy annakidején ő is volt ilyen kiszolgáltatott helyzetben, és megosztotta a saját megoldási stratégiáit, az unoka kapcsolódni tudott egy tapasztalat-hálóhoz. Mert ha az ő erősnek és viccesnek látott nagypapájával annak idején pontosan ugyanez történt, de lám, a nagypapa itt van, él és virul, tehát a nehézség „túlélhető” akkor ő is képes lehet, hogy a megoldásra fókuszáljon a kiközösítés helyett. Mit lát az unoka azáltal, hogy a nagypapa ezt megosztotta vele? „Ha a papának sikerült, akkor nekem is menni fog!” Egyfajta védőburkot érez maga körül, tudja, hogy nincsen egyedül és kapcsolódhat valakihez, akinek a tapasztalata erőforrásként szolgál a számára. Ez egy traumamegelőzés is egyben, mert ennek köszönhetően a gyermek megnyugszik, hogy nincs vele semmi baj, majd a toxikus közegnek nemet mondva megpróbál keresni egy számára barátságosabb társaságot, egy másik játszópajtást. Ehhez azonban történetek sokaságára van szükségünk nem csak gyerekként, hanem bármely későbbi életszakaszunkban is, például karrierrel rendelkező, családot fenntartó fiatal felnőttként, változókorban lévőként stb.

Beszéljünk a hőseinkről és az áldozatainkról is

– Külföldön élek, de szomjazom arra, hogy ápoljam a gyökereimet, főként mióta édesanyává váltam. A gyermekeink Bécsben magyar óvodás csoportba jártak, mert fontosnak tartom, hogy szépen és helyesen beszéljék az anyanyelvüket és ismerjék a hagyományokat. Szeretném továbbá azt is megtanítani nekik, hogy a nehézségekről beszélni nem tabu, sőt, merjenek bármiről nyíltan kérdezni. Ezért tartom remek kezdeményezésnek azokat az emlékműveket, amelyek szavak nélkül hívják fel a figyelmet valamilyen tragikus eseményre. Ilyen lesz például a nemsokára Budapesten megvalósuló, a háborúban megerőszakolt nők emlékműve, amely egyedülálló lesz a maga nemében az egész közép-európai térségben, és szerencsésnek érzem magam, hogy a civil szférát képviselve én is a létrehozását segítő szakértői bizottsági tagja vagyok. Ha elkészül, célja lesz, hogy - ha például éppen gyermekünkkel vagy barátainkkal sétálunk el mellette - beszélgetésre késztessen minket, amelyen keresztül aztán eljuthatunk a jelen hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben levő női hősök és áldozatok párhuzamáig is.

(fotó: pexels, Varga Nóra)