És bánt. Megbántja azt, akit eszében sem volt megbántani, s akit tíz körömmel védene, ha bajba kerülne.

Kora reggel volt. Hétre kellett kiérnem a kékkel jelölt turistaút végére. Ott, az ösvény kigyalogol az országútra, a kereszteződésben pedig megáll a busz. Bevisz Veszprémbe. Ha kilépek, fél óra alatt ott vagyok. De azt gondoltam, nem fogok sietni, csak úgy megyek, tempósan. Akkor is elérem. Már előre örültem a csöndnek, a hajnalból maradt illatoknak, a fákon átszűrődő fényeknek. A magányos gyaloglásnak. Összepakoltam.

– Viszem a holmidat –, mondta a szőlősgazda, – elkísérlek az országútig. 

Azt akartam mondani, ne, ne kísérj el, szeretnék most egyedül menni. De csak hallgattam. Dacosan. Ismer már a szőlősgazda régen, hát nem szólt ő sem. Amikor elköszöntem, annyit mondott: 

– Akkor csak az emelkedő tetejéig viszem, a meredeken… 

– Jó – morogtam és elindultunk. 

Kiizzadtam, mire fölértünk, még így, csomag nélkül is, de nem szóltam semmit. Fenn a tetőn kitárult a táj, olyan béke volt, hogy szinte fájt. Csak vissza kellett volna nézni, csak megtorpanni. Csak egyetlen szót szólni. Egy mozdulatot tenni. De nem. Szó nélkül átvettem a hátizsákot, köszöntünk, ő lefelé ment, én a fűvel benőtt, régi úton, be az erdőbe. A bokrok itt még beengedték a napsugarat, aztán a fák fölém magasodtak. A hátizsák szíja húzta a vállam, de nem az fájt. A lépéseim elhaltak a fűben, de a halántékomon olyan hangosan, hogy minden levél, moha, útszéli kő, ébredő bogár hallhatta, dobolt a vér. Mit-tet-tél-mit-tet-tél-mit-tet-tél… Meg kellett állnom. A szememből szivárgott a könny, a hátizsákot leraktam a földre, a lábamhoz. Visszanéztem, üres volt az út. Oda fordultam, ahonnan a nap az erdőbe sütött. Becsuktam a szemem és azt kértem, azért könyörögtem, láthassak valamit, valami jelet, hogy megbocsátanak mindenek. Hogy elfelejtik a rosszat, ami belém fészkelte magát ezen a hajnalon. Hogy tiszta lapot kapok. Kinyitottam a szemem és néztem, a könnyeimen át, néztem az erdőt. Átfogta a tekintetem a közelt és távolt, kerestem valamit. És egyszer csak… Ott volt a jel. A nap sugara áttűzött két fatörzs között, gyémántragyogásba vonva a két fa között feszülő jókora pókhálót. Néhány röpke percig tartott a jelenés, a selyemszálak finom hálója csillogott a semmiben, aztán a nap sugara már más szögből érkezett, a világítás kihunyt, a háló eltűnt a lombok árnyékában. 

Mintha mázsás kövek alól szabadultam volna.

És elindultam visszafelé…