Legalábbis a városban. De én hiába élek itt is, ott is, menthetetlenül falusi maradok, s ez már így lesz, míg világ a világ. Bár az ominózus hétfőn szétnézek itt a kertvárosban, ahol lakom. S ahol vagy sétálva, vagy loholva fehérblúzos lányok és nyakkendős fiúk vonultak el az ablakunk alatt, attól függő volt a tempójuk, hogy fél nyolcat vagy mindjárt nyolcat mutatott az óra. Aztán délben főleg a nagyobbak csapatokba verődve már hanyagtartással, gyűrött ingben és kicsit megviselt blúzokban keresték az árnyékot, hogy az első nap élményeit kibeszélhessék. 

A kisebbek, köztük az elsősök szülői kísérettel mentek haza. Annak a kislánynak, akit láttam, be nem állt a szája, csicseregve mesélt, beszélt…ezeket a mondatokat sikerült elkapnom.  „… és akkor Zsuzsa néni odament hozzá és leguggolt és azt mondta, neked adom a csillag alakúra vágott almámat, nézd! És akkor…”

Hogy kihez ment Zsuzsa néni, kihez guggolt oda, kinek adta a csillagos almáját, nem tudom, de van egy sejtésem, hogy egy elkeseredett elsőosztályos kisgyerek lehetett. És az sem kétséges, hogy Zsuzsa néni a tanító néni volt, s ez a pár szó elárulta, hogy a legjobb elsős tanító néni lehet a világon, aki csillag alakúra vágja az almát. Az első nap az iskolában, bizonyos, hogy ennek ficseri kislánynak jól kezdődött. 

Nem úgy, mint a valahai Fekete Pistié. Aki, mármint az író Fekete István csalódva ment haza és könnyek közt panaszolta a nagyanyjának, hogy nem akar többé iskolába menni. 

Hadd idézzem ezt a kedves írást, amit valahányszor olvasok – márpedig Fekete Istvánt talán nincs nap, hogy ne olvasnék – mindig elkap a nosztalgia. Hogy mi iránt? Nem is tudom…

„Augusztus vége felé járt az idő, és szinte beleuntunk a nyárba.

- Két hét múlva oskolába megyek – mondta Jancsi és úgy mondta ezt, mintha valami csodálatos kaland lappangott volna mögötte. – Az lesz csak a jó világ!

- Mi?

- Az oskola! Édesanyám megvarrta már a tarisznyát, palatáblám is van, meg griflitartóm is… 

Elkeseredetten hallgattam.

- Aztán majd írunk, olvasunk, meg minden. Aki sokat tud, az könyvet kap a végén, meg pénzt is…

- Pénzt? 

- Persze. Aztán elküldik a nagyoskolába. 

A nagyoskola nem nagyon csábított, de a pénz izgatott, legfőképpen a könyv, aminek tábláján oroszlán van meg olyan zöld kígyó, hogy az ember nem tudja a szemét levenni róla. 

- Te nem gyüssz? – kérdezte Jancsi. – Mindenki gyün, Péter is, Kálmány is, Treszka is és – Ilona is…

Csak ezt ne mondta volna! 

Szemem elfutotta a könny, hanyag szüleimre gondoltam, akik talán nem is akarják, hogy könyvem legyen, vagy sajnálják a palatáblára a pénzt…

Este nagyanyám könnyek között talált… s csak hosszú hallgatás után derült ki olthatatlan vágyam a tudományok iránt. 

-  De hát, fiam, még nem vagy egészen hatéves…”

Addig-addig, míg a szigorú apa – maga is tanító – cipőt húzatott fiával elvitte és beíratta az iskolába. Ott aztán jöttek a csalódások, nem ülhetett Ilona mellé, de Jancsi mellé se, az addig ismerős Ganzler bácsit tanító úrnak kellett szólítani, aki szigorú volt, a reggeli felkelés sehogy sem ment, pedig addig hatkor már fütyörészett a kis Pisti… egyszóval, megint elfogta a sírás.

„Bőgve dőltem nagyanyám angyalos kályhájának, s odanyilatkoztam, hogy én pedig nem megyek iskolába. – Mi? – kérdezte apám. – Micsoda? – És levette a szekrény tetejéről a pálcát. 

Ezek után sürgősen fogtam a táskát, a palatáblát, a könyvet, és egy földgömbnyi bánattal a szívemben elindultam az iskolába. Könnyezett anyám, a nagyanyám, legfőképpen én, az áldozat, aki egy évet dobtam el a szabadságomból. S azóta sem teszek mást, csak iskolába járok. De most már tudom, hogy azért nem lehet belőlem semmi, mert hiányzik az az egy esztendő. Ha akkor nem nyúlok korán a betű édesen szomorú mákonyához, ki tudja, mi lehettem volna… Talán még csősz is!”

Hát így esett. S ha más emlékek is jönnek elénk, mint a kis Fekete Pistié – jó felidézni a magunk iskolakezdését, amikor a gyerekeinket elkísérjük a kapuig ezekben az első napokban.