Azt gondolom, a mesékkel. Először a fejből mondott mondókákkal, aztán a fejből mesélt mesékkel. S eljön az idő, amikor az esti mesélés a nap egyik fénypontja lesz. Nálunk legalábbis így volt. Mosdás, pizsama, villanyoltás – aztán már csak a kislámpa égett, annak fényénél olvastam a meséket. Népmeséket először, aztán jött Grimm és Andersen, Móra és Mészöly Miklós és hát a versek, s a verses mesék. Voltak kedvencek, azokhoz vissza-visszatértünk. 

Elgondoltam, hogyan is kezdődhetett a mesélés szokása. Réges-régen az idők kezdetén őseink valamelyike leült a barlangban egy fatörzsre és elmondta a többieknek, hogyan ejtették el a szarvast, ami a táplálékuk lesz. A többiek nagy figyelemmel hallgatták – ez bizony már mesemondás volt. Ami egészen máig tart. Ma délután a kétéves unokámnak amikor a mókusról meséltem, aki rosszul ugrott és megütötte a lábát, le is feküdt az ágyába, hogy ne fájjon, és amikor fölébredt, már megint tudott ugrálni a hatalmas tölgyfa ágai között – ez bizony annak az ősi mesének a folytatása volt. Nagy szemekkel hallgatta is a kisunokám egészen addig míg el nem aludt. 

Karcsi bácsi a kis falusi könyvtárunkban szivarral a szájában adta-vette a könyveket – rettentő büdös szivart szívott – de úgy mesélt, olyan kedvvel és olyan fordulatosan, hogy nem zavart minket a büdös szivarfüstje se. Ő volt a mi kis falunkban a könyvtáros. Ami könyvet a kezünkbe adott, annak elmesélte az elejét. De úgy, hogy még ki se léptünk az öreg kapun, leültem a falnak támasztott padra – azért támasztották oda, mert csak három lába volt – és elkezdtem olvasni. Palkó volt még ilyen szenvedélyes könyvfaló. Hazaért az iskolából, megállt a folyosón az ajtajuk előtt s a rossz világításban tovább olvasta a könyvet, amit a padba dugva elkezdett. Öt óra után értek haza a szülei. Ott találták az ajtó előtt a könyvvel a kezében. Olvasott. – Nincs kulcsod te gyerek? – kérdezték. Palkó szemüvege az orrára csúszott, valahogy kivergődött a partra a történetei világából és csodálkozva mondta. – Van, de ti, hogy kerültök ide…?

Hát így varázsol a mese. 

 Az iskolában Ida néni tudott minket elvarázsolni. Alig vártuk, hogy vele legyen óránk. Mert Ida néni beírta a naplót, megkérdezte, hogy készen vannak-e a házifeladatok, az első padban ülőknek megsimogatta a fejét… hát akkor mondta… ma? Mi legyen? Mesélés, súgta az osztály és nem azért, mert féltünk a feleléstől. Ida néninél ugyanis nem kellett felelni. Egy mese vagy egy történet – ennyi volt a felelés. És akkor Ida néni kiült a dobogó szélére, és elővette a könyvet. – Hol is tartottunk? – kérdezte. – Ott, ahol Zéta gyöngyvirágot szórt a sárba… mondtuk vagy tízen, és Ida néni felütötte Gárdonyi könyvét, A láthatatlan embert. És mesélni kezdett. Ötödikesek voltunk. Zéta történetét már tucatszor elolvastam. Most adtam oda az unokámnak a A láthatatlan embert. 

Amúgy az előbb emlegetett Karcsi bácsinak köszönhetem az első nagyregényt, aminek élményét sosem felejtem el. 

       Tizenhét éves lehettem. Pontosan emlékszem arra a napra. Mikszáth novelláit vittem vissza. Álltam a szivar szagú kis falusi könyvtár polcai között és Karcsi bácsit hallgattam. A büdös Csongor csutkája most is ott lógott sárgára nikotinozott ujjai között. 

     - Ha ezt a könyvet elolvasod, mindent megtudsz az emberi lélekről, férfi és nő feloldhatatlan vágyairól és kudarcairól, az élet nagy titkairól. Csak olvassál, ne akard megfejteni. 

     Beleszívott a szivarjába, megvakarta hátul a fejét. Erre is emlékszem, ez a két mozdulat együtt járt nála. 

     - Lehet, hogy korán adom a kezedbe ezt a remeket. De hamarosan magadtól is rátalálnál…

És levette a polcról Tolsztoj Anna Karenináját.

Még aznap este elkezdtem olvasni a könyvet. Felejthetetlen utazás volt. Azóta valahányszor újra olvasom, minden alkalommal olyasmire találok, ami addig rejtve maradt előttem.