A te gyereked még nem beszél? Tényleg? És csak most kezdett el járni? Az enyém már 7 hónaposan... Nem kéne megnézetni egy Dévényessel? És hány foga van? Csak annyi? Nem eszik szilárd ételt? Megnézetted a száját? Lehet, hogy le van tapadva a nyelve. Csak ennyi haja van? Neked is csak ennyi hajad volt ennyi idősen? Nem gondolod, hogy túlfélted? Ó, uramisten, még nem alussza át az éjszakát? Nem kényeztetitek el nagyon? Te, figyelj, és mit mond az orvos? Azt mondta, hogy ez normális és minden gyerek más ütemben fejlődik? Ahaaa… nem kellene másik orvost keresned?

A fenti kérdéseket, kéretlen mondatokat még hosszasan sorolhatnám, de gondolom, ezek mindenki számára ismerős megjegyzések.

Most még ezek jönnek – mármint a mikor kúszik, mikor mászik, mikor áll, mikor beszél, hány foga van stb. –, aztán gondolom, a tanulmányi eredmények, a sporteseményeken szerzett díjak, a versmondó vagy prózamondó versenyen elért helyezés következik… Nekünk ez még távoli, de már most próbálok felkészülni. Nem könnyű, mert elsőgyermekes anyaként bevallom, néha elbizonytalanodom, hátha Hanninak már egyévesen illene tudnia A Walesi bárdok című verset, de aztán a dokink és az a pár ember, akik csak akkor mondanak véleményt, ha kérdezem őket, megnyugtatnak, hogy Hanni tökéletesen fejlődik, és ne essek pánikba, ha még nem futja le a New York Marathont.

Kire is hasonlít?

Szóval Hanni elmúlt egyéves és most olyan korszakot élünk, hogy semmi nem jó, és minden IS! kell neki, amit nem kaphat meg. (Igen, tudom, jogos a kérdés: vajon kire hasonlít?) Leginkább a telefonom érdekli persze, úgyhogy az utóbbi időben már csak a fülhallgató van a fülemben, hogy a telefont ne lássa, mert ahogy észreveszi, kezdődik a hiszti. Bevallom, én azon galád anyák közé tartozom, akik néha a kezébe adják egy mese vagy egy játékapplikáció erejéig, de alapjában véve nem szeretném, ha a telefon hozzánőne a kezéhez. Sőt, hogy tetézzem, olyan is van, hogy bekapcsolom a Baby TV-t, mert akkor legalább van ’háromésfél’ percem valamire… bármire… mondjuk berakni egy újabb adag mosást. Összehajtani már persze nincs az előző adagot, ezért a kosárból öltözünk egy ideje, de legalább az tiszta. Az én egyszem lányom egy nap legalább 3-4 ruhát elhasznál, így a mi cuccaink csak szökőévente kerülnek sorra.

Az alvás valóban egy érzékeny pont nálunk. Írtam már róla többször, de úgy tűnik, ez egy „nevör ending sztori”... Szóval 8 hónapos koráig szinte rendben is volt minden. Voltak nehezebb napok, de átlag egyszer ébredt egy éjszaka. Na, most 4 hónapja az van, hogy kétóránként felébred, és semmit nem lehet vele kezdeni. Már vettük magunk közé, hátha minket hiányol (legalább félméterre van az ágya a mienktől, végül is indokolt lenne). Ez nem felel meg őnagyságának, mert ő független, önálló lény, nem szoríthatjuk olyan korlátok közé, mint a testünk (tudom, megint felmerülhet a kérdés többetekben, hogy vajon melyik felmenője ilyen… hogy is mondjam, dacos), szóval ő ragaszkodik a térhez, mert köztünk elkezd vonaglani, tehát ez sem megoldás.

Felváltva őrködünk

Csak úgy tudtuk megoldani a dolgot, hogy legalább egy kicsit mind a ketten tudjunk aludni, hogy felváltva őrködünk. Én nagyon korán eldőlök, a Krausz jobban bírja most az éjszakázást, így hagy engem aludni hajnali négyig, és akkor van őrségváltás. Ő elájul, én pedig utána már tartom a frontot, mert szerelmünk gyümölcse 6 körül végleg felébred. 4-6 között próbálok néma csendben pakolászni, lefőzök néhány liter kávét, hogy a következő pár órában létezni tudjak és felkészülök a lelkiismeret-furdalásra, amit majd az okoz, hogy aznap sem fogok tudni magazinlakást varázsolni az otthonunkból, mert amikor lenne rá időm, akkor nem lesz hozzá erőm. Hanni 40, azaz negyven percet alszik napközben egyszer. Minden reggel megfogadom, hogy azt a kevés időt hasznosan töltöm majd, de képzeljétek, nem töltöm.

Leülök egy percre, üveges tekintettel bámulok magam elé, és mire pislogok egyet, eltelt 40 perc, és már fel is ébredt. Persze van, hogy kiakadok, hogy valamit nagyon rosszul csinálok, de az egyik barátnőm messengeren körbemutatta a házukat valamelyik nap, és ugyanilyen háborús helyzet uralkodott náluk. Mit ne mondjak, enyhe megelégedéssel töltött el, hogy másnál is úgy néz ki a lakás, mintha bomba robbant volna. Én úgy érzem, hogy minden pillanatban figyelnem kell, mert a szájába vesz, orrába dug valamit, konnektorba nyúl, elesik, felmászik valamire, leönti magát, beveri a fejét, kiveszi a szemétből és azt is megeszi…

Higgadj le!

Ide kapcsolódik az az eset, amikor Vera átjött valamelyik nap, és hozta az egyik kutyáját. Hanni imádta, ment utána mindenhova, az meg egy rém türelmes jószág, bármit meg lehet vele csinálni. Az egyik pillanatban minden rendben volt, a másikban a lányom úgy döntött, hogy a kis kezével közelebbről megvizsgálja az eb hátsóját. Mire odanéztem, már elég behatóan matatott azon a környéken, majd hirtelen azzal a kezével bele is nyúlt a saját szájába. Mondanom sem kell, sikítófrászt kaptam. Azonnal hívtam az egyik barátnőmet, és artikulátlan hangon elpanaszoltam neki a történteket. Ilyenkor mindig olyasmi a mondat vége, hogy: „Nálatok is volt ilyen?” Ő türelmesen végighallgatott, majd nyugodt hangon csak annyit mondott: „Szívem, épp a múltkori blogodban olvastam, hogy gyerekkorodban a tyúkszarban kotorásztál és túlélted… jó alaposan mosd meg a kezét, és higgadj le!”

Végül is igaza volt, azért a száját is kimostam, amennyire lehetett és megpróbáltam nem ezen kattogni. Ahogy azon sem, hogy vajon miért nem alszik. Eleinte még fejtegettem, hogy biztos front lesz, telihold van, jön a foga, vagy a három együtt, esetleg fejlődési ugrás? Mára beletörődtem, hogy nem fogom megtudni… ő ilyen és kész.

Szóval most éppen ezt az időszakot éljük, és nem mondom, hogy mindig őszinte a mosolyom, de amikor az ő mosolyát látom, azt nem cserélném el 1 hét alvásra sem egyhuzamban.

(fotó: privát)