A völgybe zárt kis faluban a katonaszobor előtt álltam és olvastam a kőtáblára vésett neveket. Azokét, akik nem jöttek vissza a Verekedésből. Így hívják arrafelé a tizennégytől tizennyolcig tartó Első Világháborút.  

– Keres valakit? – kérdezte az öregember.  

– Nem – mondtam –, csak el szoktam olvasni…  

– Tisztességből? – kérdezte az öregember.

– Valami olyasmi – mondtam.  

– Na, akkor, ha van ideje, elmondom a történetét ennek a Bogdán gyereknek.

Volt időm. Így aztán leültünk a támla nélküli keskeny deszkapadra a szobor előtt. És lassan, megrágva minden szót, az öreg elmesélte a Bogdán fiú történetét. Amikor hetek múlva hazaértem, emlékezetből leírtam.

Messze kint az erdőn van egy forrás, nagyon öreg forrás. Hat malom kereke forgott valaha a hátán. Négy falu szomját oltja még ma is. Malomnak már nyoma sincs, az utolsó romjait csalán, iszalag, folyondár nőtte be, nincs olyan gyerek, se felnőtt, aki bevenné magát abba a sűrűbe.  

A gyep itt mindig zöld, a levegő még a legnagyobb kánikulában is hűs, a diófák, akácok, tölgyek árnyékot tartanak. A tisztás napfényes, míg a délután el nem éri, akkor ráborul az erdő, a madárhangok megritkulnak, csak a víz csobogása töri meg a csendet, évszázados zenéje a tájnak.  

Sokat látott az öreg forrás. Embereket, mozdulatokat, könnyeket, mezítelenséget, vért, fájdalmat, kacagást. Az emlékezete végtelen. Ha mesél, szavait nem érti más, csak a fák között hallgató szél, a kihűlt parázs a tűzrakóban, a tisztás fölött megpihenő felhők. Meg gyerekei, a csobogó víz gyöngyei, de őket nem érdekli semmi, kacagva futnak az ismeretlenbe.  

Azon az éjjelen félhold világított, erős fénnyel. Az éjszaka vendégei a szomjas szarvasok már jártak a víznél, ittak az őzek is. Az öreg forrás most visszafojtotta a lélegzetét… meztelen talpak súrolták a harmatos füvet, hosszú szoknya csatakos alja ért a bokrokhoz… Egy hajlott hátú öregasszony jött a vízhez. Mintha látta volna már fiatalon. Valaha régen…

A faluban régi hiedelem, hogy a forrás vize gyógyít. Titokban, még pirkadatkor kell felkeresni. Egyedül, senki ne lássa.  

A falunkban nem voltak cigányok. Egy fiatal üstfoltozó megragadt nálunk a feleségével. Megbecsülte magát, minden edényt megfoltozott a környéken. Egyszer aztán baj érte őket. A fiatalasszony megszülte a fiát, de az nem mozdult, nem mutatott életjelet. Úgy mondják, akkor hajnalban kivitte a forráshoz…

Erre emlékezett az öreg víz. Egy kora nyári pirkadatkor sudár alak tűnt fel a tisztáson. Mozdulatlan, mezítelen bubát hozott a karján. Az erdő alól lovaskocsi zöreje hallatszott. A fiatal nő mezítláb volt, sietett. Mintha futna valami elől. Piros szoknya lobogott utána, haja kibomlott a kendő alól. A forrásnál idegesen körbenézett. Aztán leóvatoskodott az utolsó kőre. Beleállt a patakba, a jéghideg vízbe háromszor merítette meg a csecsemőt. A gyerek elsőre meg se mukkant. Másodikra összeszorította lila száját, a kis test mozdulatlan maradt. Amikor harmadjára kiemelte a vízből az anyja, hatalmas sírásra fakadt, vadul rugdalt keze-lába. A nő a bő szoknyájába takarta, magához szorította, törölte, kisietett vele a kelő napra. Lerakta a fűbe, dörgölte, szárítgatta, hömbörgette, csókolgatta a rugdaló kis testet. Folytak a könnyei. Sugdosott a nyakába, hasába, gömbölyű fenekére.

– Rugdalj, gyöngyöm! Hát mozogsz! Mindened mozog! Áldom az Istent, aki van! Te, te, mákom, virágom… kicsi, kicsi fiam…!  

Az erdő alatt megint hallatszott a lovaskocsi zöreje. A fiatalasszony bebugyolálta a gyereket, magához ölelte és eltűnt vele, úgy, ahogy érkezett.  

Sok hajnal és sok éjszaka múlt el azóta. S a hajnalokban és az éjszakákban volt idő emlékezni. És most emlékezett az öreg forrás. Egy mezítlábas öregasszony kereste óvatosan a lépcsőt. Megtalálta. Leereszkedett az utolsó fokra, derekáig föltűrte a szoknyáját és beleállt a vízbe, ahogy azon a régi pirkadatkor. Aztán beletérdelt. Az arcát háromszor beletemette. A jéghideg forrásvíz csontig hatolt. Nehezen állt föl. A legfölső lépcsőfokon leült. Akkor látszott, milyen ráncos, fekete a bőre. Törölgette magát a szoknyájával. Összekulcsolt kézzel mormolt valamit. Talán csak a forrás hallotta.  

– Hazahoztad, Uram. Golyó nem fogta, fegyver nem szúrta, ember nem bántotta. Megőrizted. Meghallgattál minden könyörgésemben. Már nincs dolgom. Betelt. Az utat megfutottam… Engedj pihennem, Uram…!

Az öregasszonyt jól ismerték nem csak a falunkban, az egész környéken. Belenyomorodott a fia elvesztésébe. Évekig kereste, beleőszült, beleöregedett, beleőrült, hogy nem jött vissza. Nem is hitte, mindig szólongatta. És egy nap eltűnt az öregasszony. Senki nem látta. A ruháit egy reggel az erdész találta meg. Ott voltak szépen összehajtogatva a forrásnál, a tisztáson, a padon. Cipője nem volt. Egész életében mezítláb járt. Hogy hová lett, mi történt vele, máig nem tudja senki.

Ültünk a padon az öregemberrel, hallgattunk. Akkor nehézkesen fölállt, és a kőtáblán a botjával egy névre mutatott. Bogdán Bódog – ez volt odavésve.  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemtörténettörténelemszeretet