A Lupával szemben egy fűzfának támasztotta a biciklijét. A törülközőt, az üveg vizet kivette a kosárból. A kavicsos parton szépen megágyazott. A víznek keresett egy kis árnyékot. Aztán meggondolta magát, fölvette, ivott belőle. Körülnézett. 

       Vadkacsák billegtek a parti sekélyesben, a forró nyárban mélyen lehúzódott Duna az iszapot nyaldosta, fölötte a kavicsos part az öreg fűzfákkal. Odébb végig a nyárfák. A két jegenye. Ha nem zárná el délről a tájat az épülő híd, minden olyan, mint régen. 

       Valaha Lágymányosról idáig húztak a négypárevezősben. Egy iramban. A hajókat kivontatták a partra, bevárták Feri bácsit. Az öreg, mindig Macáék kormányosa volt, ebből nem engedett, azt mondta, jobb, ha ő van a lányokkal, biztos, ami biztos. Ott is ült minden túraversenyen a kormányos helyén, szemben vele húzott Maca, barnára sült vállakkal, feszes trikóban, fölcsatolt haját zöld kendővel kötötte hátra, a guruló ülés két olajfoltot hagyott hosszú combjain, mindig nevetett. Neki voltak az ifiben a legszebb mellei. 

       Most üres volt a part. Messze, följebb egy horgász őrizte a botjait. A fűzfa árnyékában két vászonszékben két ember ült, egy férfi meg egy nő. Később, amikor fölálltak, látta, a férfi két bottal, kaszáló lábakkal nehezen megy föl a meredek betoncsíkon. A nő vitte mögötte a székeket.

       De akkor már nem volt egyedül. 

       Akkor már ott állt a Dunában vizes ingben, zöld mellényben, összehúzott kék szemével egy ember. 

Csukott szemmel feküdt a napon, amikor meghallotta a motor hangját. Remélte, hogy elmegy. De nem. Hallotta, ahogy berreg tétován, aztán legurul a betoncsíkon. Most a kavicsra fordul. Egyre közelebb jön. Annyira közel, azt hitte, rágurul a törülközőjére. 

Mi az ördögnek jön ez, pont ide. Nem nyitotta ki a szemét. Hiába akarta, a gondolatai már nem találtak vissza néhány pillanattal előbbi önmagukhoz. Amikor a motor már nem járt, várt egy ideig, csak aztán nézett föl, óvatosan. 

       Egy korosabb férfi állt a víz szélén. Vékony bokájú, fehér lábak, kényelmes, szélesen domborodó has, apró, kerek fej. Kicsit nézelődött, aztán mintha ismerné a medret, óvatosság nélkül begyalogolt a Dunába. Úszni próbált ár ellenében, aztán hagyta magát vitetni. Az iszaposban állt föl, onnan gyalogolt vissza. Ahogy a holmijához ért, fölvette az ingét, rá a zöld mellényt, vizes alsójára nadrágot húzott. A széles szárú szellős nadrág épp csak a térdét takarta. 

       Cigarettára gyújtott. Állt elégedetten. A vízen túl a Lupa-sziget házait nézte vizsgálódva. 

       – Laknak ott, vagy csak nyaralnak?

       Az asszony hallgatott, de már ő is a lábakon álló szemközti házakat figyelte.

       – Nyáron biztosan laknak… Ott a rév… 

       A férfi az egyik teraszos házra mutatott.

– Már csak azért, mert ha jön abba a házba egy levél, például, hát nem tudom, hogyan kézbesíti ki a postás…

A nő a férfi zöldcsíkos ingére nézett, a zöld mellényre, a mellényen a nyomtatott névkártyára. Nem akart beszélgetni, mégis megkérdezte:

– Maga postás? 

– Vélhetőleg. Magáé a bicikli?

– Az enyém.

– Akkor itt lakik a környéken.

– Nem messze. Gondolom, maga is… 

– Én aztán nem. Még soha nem jártam erre. Szeretek kirándulni. Ez most egy kirándulás. Szép vidék… Folyópart…

És körbenézett. Szívott egyet a cigarettáján és megvakarta a fejét. Nem tágított.

– És ha utalványt kap valaki abban a házban? Tértivevényt, mondjuk…? 

– Átmegy a kishajóval…

– Vélhetőleg. A postásnak annyi ideje van, ugye, szépen kivárja a kishajót…! Aztán visszafelé is kivárja.

– Át is úszhat, az gyorsabb…

– Vélhetőleg.

Elhallgattak. A nap erősen tűzött. Otthagyta a parton a postást, belegázolt a vízbe. Sokáig úszott ár ellen. Nem haladt semmit. De jól esett a mozgás. Aztán már nem ment ki a partra. Fölhúzott térdekkel ott maradt az apró stégen. A férfi közelebb jött.

– Már azt hittem, a végén még ki kell mentenem magát…

– De megúszta…

– Vélhetőleg.

Még közelebb jött, bent állt már a vízben mellette. Új cigaretta volt a szájában. Nem nézett a stégre, úgy mondta.

– Van férje?

– Van.

– Hát gyerekei?

– Vannak azok is.

– A férje mért nincs itt magával?

– Elvágta az ujját. Nem mehet vízbe.

– Hát sebbel, vélhetőleg, azzal nem mehet…

Megint hallgattak. Nem sokáig. A férfi most se nézett a stégre. 

– Nem udvarolok akkor magának…

– Az helyes… Vélhetőleg.

Szembenéztek, elnevették magukat.

– Hogy került errefelé? 

A férfi a fához támasztott biciklire mutatott. 

– Tudja, én is nagyon szeretem a biciklit. De a motort még jobban szeretem. Amióta vettem ezt a kis motort, csak felülök, hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok. Itt álltam meg…

– Vélhetőleg…

A postás fölemelte a szemöldökét.

– Jó kis szó, igaz? Vélhetőleg… Odabent a kollégáim már nem is hívnak másképp. Vélhetőleg Károly. 

Intett, kiment a partra. Az asszony is összeszedte a holmiját. A postás akkor már a motorján ült. Túlkiabálta a berregést. 

– Szép napunk volt, igaz?

– Vélhetőleg – kiáltott vissza az asszony és még akkor is nevetett, amikor a gáton tekerte a biciklijét.