Megérkezni a másik emberhez – a leghosszabb út. Boldogságosabb minden más utazásnál.

A történetet Edina mesélte. Sok éve Hannoverben él német férjével és két magyarul tökéletesen beszélő, lassan felnőtt fiával. Szeretem, ahogy mesél. Pontosan fogalmaz, és soha nem túloz. Még a hatás kedvéért sem.

Hétköznap késő délután volt, a szokásos táncóránkra bicikliztünk, s ez már magában öröm. Tánc közben képes vagyok minden mást elfelejteni és teljes szívemmel élvezni azt, amit csinálok. Jól összeszoktunk már a férjemmel. Tánc után elmentünk egy helyes kis olasz kávézóba. Valódi olaszok dolgoznak benne.  Stefan mentateát kért, én eperturmixot. Figyeltem a fiatal, szőke, kék szemű olasz srácot; egy nagy fém koktélkeverő edényben keverte, rázta az eperturmixomat. Aztán átöntötte a háromdecis üvegpohárba, és felszolgálta. Még alig kezdtem el inni, már vissza is jött egy újabb üvegpohárral, félig volt, odatette elénk és annyit mondott: igyuk meg nyugodtan ezt is, ennyi kimaradt és nem akarja kiönteni.  

Nagyon meglepődtem, mert Németországban a sors nemigen kényezteti el az embert ilyen pillanatokkal. Magyarán, ilyesmi nem fordul elő.  Mondtam egy „nagyon köszönöm”-öt, ő meg egy „kérem”-et, ennyi volt.  

Legközelebb újra itt ülünk a kávézóban, beszélgetünk. És akkor jött egy belső lökés: megköszönhetném a pincér fiúnak a múltkori kedves gesztusát amúgy igazán, úgy, ahogy én örültem. Nem vagyok egy laza alkat. Éreztem, hogy most átlépem önmagam, olyat teszek, amit nem szoktam. Felálltam, de izgultam, hátha rosszul sül el az egész, megszólalt bennem a szokásos óvatosság: „Vigyázz, lehet, hogy nem úgy veszi, ahogy szeretnéd. Most még visszaülhetsz…”  

De már késő volt. Megálltam a fiú előtt és megszólítottam, épp egy Café Lattéba csapolt forró tejet. Megkérdeztem, hogy feltarthatnám-e egy percre. „Természetesen, miről van szó?” – mondta a vendégnek kijáró hűvös udvariassággal. Láttam a szemében, hogy valami rosszat vár, reklamációt, és készíti magát, hogy bár ideges lesz attól, amit hallani fog, mégis kifogástalanul válaszoljon. Magyarán védekező állásba helyezkedett, hideg távolságtartással. Én következtem.

– Csak azt akarom mondani, hogy nagyon jó hely ez a kávézó, szeretek ide jönni.  

Láttam rajta a megkönnyebbülést, de még mindig csak egy unalomig ismételt válasz jött.

– Ó, köszönöm, signora, mindent megteszünk, hogy a vendégeink jól érezzék magukat.

Tört németséggel beszélt, a signorát mindig olaszul mondta. Ránéztem és elmondtam, lehet, hogy nem emlékszik arra a pár héttel ezelőtti estére, amikor itt jártunk a férjemmel és eperturmixot rendeltem és ő kihozta nekünk ingyen azt is, ami megmaradt. Akkor csak meglepődni volt időm, most szeretném ezt a kedvességet igazán megköszönni.

Azért a változásért, amit ez után a mondat után láttam ennek az embernek a szemében, az arcán, a hangjában, egész lényében – örökre hálás leszek. A fiú felragyogott, kinyílt, mosolygott, melegséget és őszinte örömöt sugárzott, majd így felelt.

– Hát persze, hogy emlékszem! Ott ültek az ablak közelében, annál a magas asztalnál! Tudja, signora, én hiszem, hogy Ő ott fenn (kinyújtott mutatóujjával az ég felé bökött), mindig figyeli, hogy mi itt lenn mit csinálunk. És az ember azt kapja vissza, amit ad. Ha mi jót adunk, jó jön vissza, ha meg rosszat, hát mi is rosszat kapunk. Ha már megmaradt az a turmix, nyugodtan kivihettem, sajnáltam beleönteni a mosogatóba. Én így gondolom, és eszerint élek.  

Olasz módon beszélt, széles gesztusokkal, a szemembe nézve, ragyogva. Én meg az övébe, ugyanúgy. A férjem ott állt mellettem. Még váltottunk pár mondatot, a gyomromban már nyoma sem volt semmiféle csomónak. Hálás voltam és a lelkemben szabad. Pici dolog, de ennyin múlik, gondoltam. Hogy elindulsz-e valaki felé vagy sem…  

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemcsalád mint pozitív értéktörténet