Olykor felajzva, könnyekkel küszködve. Máskor süketen. Mégis azt mondtam, jó. Írok néhány pillanatról, melyeket két csodaember ihletett. Két muzsikus. Két hegedűművész. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás házaspár.  

Egy szőlőből jöttem el akkor, egy kis présházból a városba, zenét hallgatni. Onnan, ahol egy nap a szurdok fölött magasra szárnyalt az ének, búcsúzott a furulyaszó, és a hegytetőn a kis sír mellett szaxofon jajongott és egy szomorú bohóc emlékét idézte elcsukló mosollyal. S amikor a menet már lefelé ereszkedett a szőlőtőkék között, a megindult könnyek felszáradtak, a poharakba régi bor csorgott és érezték mindenek, hogy áldás, áldás borul a kis völgyre. Mert nincs vége. Nincs vége az életnek.  

Mintha kötéllel húznának, már itt vagyok a városban. Az utcákon a tetoválások alatt fénylik a lányok izzadt bőre, a mindenütt fellelhető, csörömpölő zaj úgy vág fejbe, mintha gumikalapáccsal a halántékomra vertek volna. Az Oktogonon a virágos előtt tócsában áll a víz, szélén szétázott csikkek hevernek.  

Mint egy gyerek, ámulva megyek föl a lépcsőn. Mindig, ha itt járok. Soha nem fogok betelni a Zeneakadémiával. Súgva mutatja a helyem a jegyszedő lány: a karzat közepe. Lent most jön be a színpadra a két hegedűművész, a férfi és a párja. Sosem fogom megszokni Barnabást ezzel a szakállal. De talán nem is kell, mert amennyire kész a játékra, vagány rögtönzésre, hipp-hopp, eltüntetheti. Katit úgy várom, mint valami gyönyörű ünnepet. Nézem, ahogy légies finomsággal hajt fejet, mindig van valami kihívó, egyben visszahúzódni kész báj a mozdulataiban. Leclair D-dúr szonátáját játsszák.  

Hallgatom őket és nem tudok elvonatkoztatni attól, amit megsúgtak… A titoktól, ami ott ragyog a zenéjük mélyén, még igézőbb lesz a világ tőle, amit a muzsikával nekünk odaadnak. Vagy csak én fantáziálok? Az előttem ülő nő elmélázva fonja a haját, aztán oldalt fordul, könnyek csorognak az arcán. Árad a zene. A karzat takarásában egy pici lány, hároméves forma, lassú, meg-megszakított mozdulatokkal valami sajátos, a maga fejében született koreográfiával táncol a zene ütemére, olyan kecsesen, nem tudom levenni a szemem róla. És nekem most már együtt marad Leclair zenéje ezzel a finoman hajladozó tüneménnyel. Csak így teljes. Keresem őket a szünetben, de a rózsaszín tüllben röpdöső kis táncost fiatal kísérőjével együtt elnyelte a föld. Kiderült, a kis Olga volt, a hegedűs házaspár legkisebb gyermeke.  

Az este során aztán már leginkább pillanatokra, apró összenézésekre emlékszem, a játék hevében arcba hulló hajra, a zene fékevesztett áradására. Követhetetlen bennem a vágy, hogy értsem, csak a szívdobogás erősödik. Keresem magam mellett a kezet, hogy megfoghassam, mint régen, amikor úgy lógtunk be egy-egy este valami nagy koncertre. Üres mellettem a szék.  

A koncertek után varázsos hazautak. Szorosan a villamos ablakához állok. Most nem akarok arcokat látni. Jó kinézni a sötétbe. Otthon előveszem Menuhin könyvét. Talán, hogy a mondatai tovább zengessék bennem az éjszakába vivő hosszúra nyúlt estét. A könyvben ceruzával ott vannak a férjem valahai finom jelölései.

„A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között,

bűntelen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz,

hódolatteljes szerelmet, magáról az emberről szól, aki  

otthon érzi magát a végtelenben.”

Egyik délután ott vagyok a kvartett próbáján. Beethoven C-dúr vonósnégyesét tisztázzák, vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt a próbát. A teremben meleg van, a térre néző ablakok a kinti zaj miatt zárva. Testszag, izgalomszag, meg valami alig észlelhető, finom feszültséggel teli ismerkedésszag veszi körül a társaságot. Kati mezítláb, a szeme csillog, Barnabás nyugodt, a másik hegedűs Daniel, fanatikus erőket érzek benne, párja, Maja csellója oldalt, maga elnyújtott lábbal, terpeszben, két kezét szép nagy hasán nyugtatja. Fáradtak. Néhány angol szó, mosoly, értik egymást, kezdik újra. Valaki résnyire nyitja az ajtót, besurran. És most már ketten nézzük a csodát, a döbbenetes játékot, az összenézéseiket, a kitörő vulkánt ebben a fülledt, büdös teremben, ahol már csak szépség és derű, lendület és győzelem van jelen, finom játék, ami hirtelen egekig csapó indulat lesz… előtörnek a könnyeim, olyan szépek, olyan igazak, olyan reményt adók ott, az izzadt pólókban, a csatakos ingben, térdig húzott szoknyában, szívük alatt a várakozó, világra kívánkozó gyermekkel… Mert ez után a próba után a kertvendéglőben mondja el Kati, hogy újra egy kis élet fogant meg testében-lelkében, psszt…még tízhetes… a negyedik gyermekük. Barnabás ekkor megfogja a kezét, azt hittem, valami vallomás következik.

– Kati, neked most jót tenne egy forró húsleves – mondja, és már rendeli. A játékos biztonság és a rendíthetetlen nyugalom maga. Az a magabiztos, olykor kelletlen, zseniálisan tehetséges kölyök, akit a házukban valaha játszani hallottam, aki elmesélte, hogy találkozott egy lánnyal, akivel fél nap után már a leendő gyerekeik nevéről egyezkedtek… itt ül velem szemben. Csak nézem őket a vendéglő félhomályos teraszán. Világjáró művészek. Tervekkel teli muzsikusok. Nagy gyerekek. Hanna, Gáspár, Olga szülei. És megint várakoznak Valakire… Szerettem volna megölelni őket ott a húsleves és a mentatea fölött.

(A kis Zsigmond azóta lassan óvodáskorba lép.)

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemzeneházasság