Most is számban van az íze, ahogy szemem előtt az a délelőtt.

– Nikola! Hajde! 

Nikola nem mozdul. Derékig azúrkékben és tengerzöldben áll, kis fürdőgatyája korca még éppen kilátszik a vízből, lehajtott arcán visszatükröződik a napfény. Az égen egyetlen felhő sincs, a körben magasodó hegyek féltékenyen őrzik a kis öblöt. Még másnap se engednek egyetlen felhőfoszlányt sem a tenger fölé, ott tartják maguk közt, könnyű takarónak. Hanem majd harmadnap…! De hol van az még

– Nikola! 

A gyerek fölnéz a vízről. Még nem látja, ki szólítja. Még a vizet látja. A víz alatti mesevilágot. A tenger mosta, koptatta, őrölte, csiszolta köveket, a kövek közt cikázó apró halakat, a fény játékát, az alig fodrozódó hullámok árnyékát. Veti is vissza a pillantását, derékból megint a víz fölé hajol. Ötévesek tudnak ilyen rezzenetlenül, ilyen odaadással figyelni valamit. 

– Hajde, Nikola! Hajde kútyi! 

A partról nem tágítanak. Eddig az anyja szólította ernyedten, most az apja. De ő már kiabál. Nincs harag a hangjában, csak felszólítás, na, most aztán, gyere már, te gyerek. Szívják a cigarettát, ülnek a szürke köveken a törülközőkön, állnának föl, mennének ebédelni. 

Ebédre pjescavicát esznek. Sok paradicsomot, uborkát, káposztát, hagymát tesznek a hatalmas zsömle közé rakott roston sült darálthús-lepényre, amit már gyárilag begyúrva kapnak a lacikonyhák, néztem, ahogy Milán reggelente kirakta az első adagot. Előtte homokot szórt az izzó parázsra, aztán fölemelte a feketére sült rácsokat, szálanként letisztította. Amikor megvolt, olajat öntött a friss faszénre, meggyújtotta, nemsokára fojtottan izzott a rostély alatt a parázs. 

A füst- és nyálcsordító illatfelhő elúszik a part teljes hosszában, aznap még nem viszi szét a kósza tengeri szél, levegő se rezdül, hullám se kél, legfeljebb ha a Montenegro érkezik, fedélzetén két nyalka legényével, nagyerejű hangszórójával, együtt invitálják rövid tengeri utazásra a közönséget. A közönségre lehet számítani, mindig akad kalandvágyó, meg is telik hát rendre a Montenegro minden emelete. A behajózás néhány percig tart, fölfér mindenki, pedig kis hajó a Montenegro, kicsi, mint az ország, amikor harmadnap majd a nagy hullámzás elkezdődik, nem is jön többé.

A Caffe Palma asztalai fölött kinagyított régi képek. Sutomore piaca ezerkilencszáztizenkettőben. Fehérkendős asszonyok, pipázó férfiak, háttérben a tenger. Izvor – egy szálloda viseli a nevet, resztorant tartozik hozzá, csak a régi szökőkutat nem találom, amit ez a vidám, úri társaság ül körül, a nők apró fehér sapkákban, a férfiak nagykarimájú szalmakalapban. A dátum, ezerkilencszáztíz. Crna Gorában már akkor ilyen nagyszabású fürdőélet zajlott…? 

Amit úgy látszik a bomlott tengeri szél sem tud Sutomoréban szétverni. Mert a harmadik napon hajnaltól sűrű felhők borítják az eget. A szél erőre kap, szétzavarná őket, de nem bír velük. Sebaj, a felhők helyett ott van neki a víz. Ám a hullámok sem adják meg magukat, élik az életüket egyre hatalmasabban. Fáradhatatlanul csapódnak a partnak, a legnagyobb sziklát ostromolják, a kavicsos partot ismeretlenné rendezik. Ott, mintha kihányná a tenger minden romlottságunk, rossz kedvünk, engedetlenségünk, szeretetlen kezünk, sivár lelkünk szemetjét – reggelre konténernyi műanyagpalackot vet ki a partra. Szétteríti, halomba rakja…Te hoztad ide ember, vedd vissza…! Egyetlen, magasra épített kőhalom marad érintetlen. A tetejére reggelre valaki egy fél pár gyerekcipőt tett. Mellette feküdtem, amikor arrafelé jött egy fiatal férfi. Egy kislány volt vele. A férfi, amikor közel ért, felkiáltott: 

– Odanézz! Meglett a cipőd másik fele…!

És leguggoltak a kőrakás mellé, nézték egy darabig a fél pár pántos kis cipőt. Csak aztán vitték magukkal. 

Az olajligetekben a fák még terméssel tele. De a füge már megérett. Az első, napon aszalódott füzéreket már árulják a piacon. Kérdem, mivel hintették be ezt a fehérebbik füzért? Liszttel, mutatja az árus és nevet, amikor a számhoz emelem és megnyalom. Azt hittem, porcukor. Vettünk négy koszorút, minden gyereknek egyet.

Üzenet jött, előbb kell hazamennünk. A vonat este fél nyolckor indult vissza. Hatkor úgy úsztam ki a partra, mint akit akasztani visznek… A nap tűzött, mintha július lenne.

A kupéban, a hat ágyban nyolc ember. Két kisfiú anyjuk mellett lábtól feküdt. Közel az ablakhoz, hogy reggel, ahogy felébrednek, már odanyomhassák az orrocskájukat. 

A folyosón nehéz álmú férfiak állnak. Vajdasági magyarok. Nyaraltak ők is. Arról beszélnek, a Crna Gora-i tengerpart jórészét már megvették külföldi befektetők. 

Megy a vonat. A zsebemben két szabályos, tojás alakú simára csiszolódott kavics. Hátizsákomban a tenger, a felhők, a hegyek, a szél, frissen aszalt füge füzérben, egy kislány megtalált cipője… És az ötéves Nikola, ahogy a tenger fölé mélyed és az ámulattól nem hallja még azt sem, hogy ebédelni hívják…