Gombóc
2024. 04. 05.Családban élni jóblog
A jelenetsor, mintha valaki megrendezte volna. A villamos közönsége zsöllyéből nézte a történteket.
A helyszín: az Emkétől a Baross utca felé tartó hatos villamos első kocsija. Az időpont: hétköznap kora délután, tanítás vége. Két lány vágódik be a villamosba. Az egyik úgy szállt fel, hogy két lépcsőt lépett át egyszerre, a lendülettől szinte berobbant a kocsiba. Ha állt volna ott valaki, elsodorja. De nem állt ott senki. Még üres helyek is akadtak. A barátnője legalább tizennyolc centis telitalpas emelvényen egyensúlyozott, ő valahogy elbillegett az ülésig.
Felszállt a két lány. Két hangos fruska, mondanám, de nem fruskák voltak, hanem rosszul maszkírozott tinédzser démonok. Az edzőcipő és a telitalp kivételével minden egyforma fekete volt rajtuk. Feketére festett körmük és szájuk, feketével vastagon kihúzott szemük, farmernadrágjuk fölött a fekete blézer, minden hajszálra ugyanaz. Hangosak voltak, elterültek két szemben lévő ülésen. Egyikük fején fülhallgató, veri is a ritmust ablakon, térden, a másik üti vele, néha ugyanoda csapnak, nevetnek harsányan. A telitalpas óriási rágógumigömböket fúj a száján, a másik próbálja kilyukasztani, vihánc, zenebona, és ahogy az már lenni szokott, sűrűn elhangzik egy-egy, kötőszóként emlegetett csúf trágárság.
Így a lányok. Akik azért minden álca és ijesztgetés ellenére nagyon kicsik. Vékonycsontú, tizennégy-tizenöt éves kis penészvirágok – kifestve.
Már a Baross utcánál jártunk, amikor kicsapódtak az ajtók és újabb különös jelenség lepte meg a lányok viselkedésén már-már felháborodó közönséget. Egy kislány. Két kis varkocsa van, a nadrágjának az egyik szára kék csíkos, a másik zöld pöttyös. A pulóverére elöl nagy öltésekkel egy nagyon kedves házilag készített sárga kacsa van varrva. Apró piros hátizsák a vállán, a külső zsebébe dugva egy kockás fülű nyúl.
Mintha rendezték volna az egészet. A kislány, mint a csík. S mintha valami láthatatlan szálon húzták volna, észreveszi a lányokat. Egészen kicsi, három-, legfeljebb négyéves. Villog a szeme, fölmér és lát mindent. A lányokat azonnal. Anyja tüskehajú, laza huszonéves, jobb híján, mint valami pórázt, a kislány hátizsákját fogja. Amikor az ajtók becsukódnak és a villamos elindul, a mama elengedi a pórázt, de ott marad a kislánya mellett, egészen közel. Az meg teszi, amit már az előbb kigondolhatott, odamegy a két lányhoz, közéjük áll, felveti a fejét, mint a filmekben a rossz-csontok, és ennyit mond: Sziasztok lányok!
A lányok nézik a prücsköt döbbenten. Egyikük a pillanat törtrészéig még tartja magát, nem tudja, mit kezdjen ellágyulni készülő vonásaival. Mert egy ilyen prücsökre mégsem számít egy feketére festett szájú tizenéves démonutánzat. Aztán odaadja magát. Ő is, és a rágógumis is. Fülhallgató le, rágógumi ki. A kislány terpeszben áll és fokozza a csodát: Az öledbe ülök, jó? A lányok elomolnak. Most már csak a gyerekre figyelnek. Dehogy figyelnek, összetolják a lábukat, a kislányt fölkapják, a fülhallgatós a mama felé néz: Szabad? Az bólint, nem zavar a Gombóc? A lányok: Gombóc vagy? Kisgombóc! Nem Gömböc? Nevetnek. A kislány nem szól, csak élvezi a helyzetet.
A két lányról a pillanatok tört része alatt leomlott minden máz. Nem akarnak már semmi másnak látszani, mint amik. Két kamasz lány, az ölükben egy rájuk kíváncsi, őket választó kedves kislánnyal. Akinek az a behozhatatlan előnye van bárki mással szemben – tudjuk ezt a villamoson mindannyian – hogy garantáltan őszinte, nem akar semmit. Csak tenni, amit jónak lát. Most éppen azt, hogy ezzel a két helyes lánnyal játsszon: csip-csip-csókát, pirospacsit, lógalábát – amit a lányok kitalálnak.
Gondolkodtam, vajon miért esett rájuk Gombóc választása? Ki tudja. Eshetett volna az idős hölgyre ott a másik ablaknál, a kalapos úrra, bárkire. Ha így történik, a lányok továbbra is fülsértő démonok, akiket nemigen tudunk sokáig elviselni. Most meg…
A Mester utcánál a tüskehajú mama és Gombóc leszállnak. A kislány a mamája karjában utazik, állnak még a megállóban, mert a gyerek integet. A két lánynak persze. A lányok nyújtózkodnak, hogy jobban kilássanak, integetnek és puszikat dobálnak. De édes, de kis drága, ilyeneket mondanak. A vademberek.
És az arcukon ott marad az a lágy odaadás, amely akkor lopakodott a vonásaikra, amikor a kislány percekkel előbb eléjük állt, és kiválasztotta őket. Nem mást, őket kettőjüket. Ahogy néztem a két integető kislányt, úgy éreztem, Gombóc választása felért egy hétköznap délutáni megváltással.