Hajnalban néha játszottunk

A szobában csend és homály. Fekszik a férfi szétdobott karokkal, ahogy ébredni szokott. Félálomban hallja, valaki a csörgést megelőző utolsó pillanatban lenyomja az ébresztőóra gombját. Szétoszlóban, mintha egy szirtről csúsznának a semmibe, még ott vannak agyának peremén az utolsó nehéz álom képei. Nem idézi fel. Az ébrenlét küszöbén nem érez mást, mint megkönnyebbülést, hogy álom volt és nem valóság.

Karjával átnyúl a másik párna felé. Tapogatja a szélét. Hideg. Keresi az ismerős gyűrődést. Nincs. Az asszony vánkosa gödrök nélkül duzzad az övé mellett.

Már felkelt volna…? Vagy le sem feküdt? Lehet, hogy játszik, ahogy olyan sokszor. Lemegy a hűvös kertbe, mint annyi hajnalon. Látja, ahogyan leveszi az elnyűtt tornacipőjét, szépen egymás mellé rakja, s mezítláb, pipiskedve áll rajtuk egy darabig. Aztán borzongva, karjait dörzsölgetve elindul a füvön. Lassan lépdel. A hideg harmat elsőre, mint az ostor, csípi a bőrét, de néhány lépés után, amikor a talpa már megszokta a hajnali föld hűvösségét, egész teste felfrissül. Mesélte, hogy erőt érez ilyenkor és reményt, hogy semmi baj, rontás, fájdalom nem érheti, neki lehet vágni a napnak. Azt is elmesélte, hogy apját látta így mezítláb sétálni hajnalonta. Kezét összekulcsolta, hátra fonta a derekára, ment, meg-megállt, újra elindult. Gyerekként egyszer lerajzolta. A rajzon a földgolyót benőtte a fű, apja a gömb ívén állt, hatalmas mezítelen talpa a füvek fölött. Egyik keze kiterjesztve, a másik a derekára fonva. Az asszony már felnőtt volt, amikor egyszer megkérdezte tőle, mért van fönn minden hajnalon. Azt mondta, vétek aludni ilyenkor. “Nézd a leveleken a harmat gyöngyeit, hallgasd a madarak álmos pittyegését, nézz keletre, ahol vörösből folyékony arannyá lesz az ég. Tudod, mi a hajnal? Az éjszaka legkisebb lánya. Tiszta és odaadó. Amilyen minden asszony.” És megismételte… sokáig ilyen, tiszta és odaadó minden asszony.

Az ágyban a férfi lassan kinyitja a szemét. Most már nem csak tapogatja, látja is. A felesége párnája érintetlen. Kezét a feje alá rakja. Hány éve is élnek ebben a boldogan fájdalmas bizonytalan bizonyosságban…?

A konyha felől most zajokat hall. Fedő eshetett le, hosszan gurul a konyhakövön, a csöndes lakásban nagy csattanás hallatszik, amikor eldől. Aztán csend lesz megint. Úgy látszik, nem tudott aludni. Biztosan főz. Sokszor ébredt már erre. Reggel hat óra és kész az ebéd. Még sütni is szokott ilyenkor. Hányszor volt, hogy a gyerekek a meleg sütemény illatára ébredtek. Feje alatt a kezével, hallgatózik az ágyban. Orrát az ajtó felé tartja, szimatol. Semmi.

Ha rosszalló tekintettel most kimegy a konyhába és ott találja, megint azt fogja mondani, hogy nem volt mit csinálni, aludni nem tudott, olvasni nem akart. Amúgy is sajnálja a nappalt, nem szeret olyankor a konyhában lenni.

Fölkelt, magára kapott valamit. A fürdőszobában talált rá. Ott ült a felesége a szennyestartón, vágta a lába körmét. Mellette kopott József Attila-kötet, az a kis zöld, amiből kettő is van a házban. Az egyiket az ágyuk fölött tartják, a másik vándorol a lakásban, nem találják soha.

Jó reggelt! Magácska mit csinál itt? – kérdezte, vagy csak akarta kérdezni. Megállt az ajtóban. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, nézte kinyúlt trikójában a fölhúzott lábú, lehajtott fejű asszonyt, ismerős-ismeretlen társát, és tudta, ha fölnéz, tele lesz a szeme könnyel. Nem nézett föl. Csak a csönd nyúlt meg árulkodón.

– Olvastál?

– Ühüm.

– Mit? Megmutatod?

Leteszi az ollót. Trikója lecsúszik, szabadon engedi a vállát. Milyen szép a válla még mindig, gondolja a férfi. Az asszony egyik lábát leengedi a szennyestartóról. Nyúl a könyvért, lapozza. Amikor megtalálja, amit keresett, rábök az egyik oldalra.

A férfi ellöki magát az ajtókerettől, elveszi a könyvet, és halkan olvasni kezd.

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

A szennyestartón az összekucorodott test aprót, idegeset mozdul.

– Olvasd inkább magadban…

Olvassa tovább hang nélkül.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.

Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.

Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.