Hogy mire gondolok? Arra például, hogy nem kell sietnem. Nem kell vágtatni egyik feladattól a másikig. Hogy megnyugvás van. És ebben a nyugalomban megszületnek a gondolatok, amelyek benned rejtőzködnek… 

Koránkelő vagyok, de már nem pattanok ki az ágyból. Elnyújtózom és hagyom, hogy mindenféle eszembe jusson…

Például az áldozatról

Keresem az utak kezdetét, nem találom. Se a tettekét, se a gondolatokét. Mert míg kerestem, rájöttem, minden mozdulásnak előzménye van. A mozdulatlanságnak is. 

Bedagasztom a kenyeret. Előzménye a liszt, a víz, a kovász. A tál. A gyúrótábla. Még előbb a gondolat, hogy sütni fogok. Vagy az érzet. Az éhségé. 

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sosem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És néha fájnak… Mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában, ott legbelül, föl nem tör egy pecsétet… Hogy tartottam valaha a szótól, áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre: ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Például az emlékekről

Nem tudom mikor történt. Egy éve, két éve... A Sas utcán vágtam át. Valahol a Bazilika környékén egy bérház előtt konténert pakoltak. Fiatal nő cipelt egy kopott bőröndöt, rádobta a lomok tetejére. Az öreg bőrönd egyik zárja kipattant, a másik is elengedte magát. Tömve volt kartonra kasírozott, gyönyörűséges, régi fényképekkel, bekötött naplókkal, kézírásos levelekkel. Néztem a törmelékhalomra csúszó megsárgult papírokat, fotográfiákat. Mintha az elmúlt időt, a megtett utakat, régvolt embereket dobnának szemétre. 

–  Nem sajnálja? – kérdeztem. 

Megállt a konténernél. Húsz-huszonnégy év körüli, kedves arcú lány volt.     

– Nem tudom, mit kezdjek velük, mondta. Mind a nagyanyámé volt… Senkit nem ismerek a képeken. És helyünk sincs… 

Lehet, hogy elég, ha bennünk megőrződnek a pillanatok? Ha az arcok és életek lenyomata ott rétegződik emlékezetünk bársonyszövetében…? Hogy tárgyak, iratok, képek helyett – ahogy a régiek – legbelül fényképezünk. 

Nekem még kell, hogy a szememmel megsimogathassam a régi arcokat. Hogy kezemben a fotográfiákkal nyomába eredjek kopogó öreg cipőknek, benézzek árnyas vendéglők kertjébe, s megcsiklandjam a valaha volt cselédgyerekek mezítlábas talpát… így őrizni, ez nekem jó. 

Például az utazásról

A kislány, akire emlékszem, álmában is utazott. Nem volt célja ezeknek az utazásoknak, nem is gondolt rájuk, mégis minden éjjel nekiindult. Nem kellett jármű, nehéz pakk, még vándortarisznyát se vett a vállára. Ugrott egyet, éppen csak, s máris lebegve úszott a föld fölött.  Nem magasan, csak annyira emelkedett, hogy bele ne akadjon a fák hegyébe a pörgős szoknyája. Ilyen hangtalanul suhanó utazásban röpülte át a kislány az egész életét. 

Amikor már elnehezültek az álmai, s hiába ugrott, toppantott, nem emelkedett a magasba, nekiindult. Földön, vízen, a levegőégben. Most se utazott csomaggal, térképet se vitt magával. Ment, amerre az érzései vitték. Ha elakadt, az arra járók útbaigazították. Ha elfáradt, s szállást kért, nem mutattak ajtót neki soha. 

Néha félelem fogta el, mi lesz, ha az utazások közben olyan messzire talál menni, hogy nem talál haza.

Aztán egyszer, távol az otthonától, az óceán végtelennek tűnő sziklás partján elfogta a kétely. Jó helyen vagyok itt? Mit keresek? Hol vannak mellőlem, akiket szeretek? 

És elhatározta, többé nem indul magányos, messzi útra. Akkor még nem tudta, ekkor lépett arra az ösvényre, amiről nemsokára megérezte: hazavezeti.

Például arról, hogy hol könnyebb 

Rég tudom, de ma már mondom is, a természetben élve, minden könnyebben megy. Távol a civilizációtól, könnyebb az ember élete. Akkor is, ha nehezebb.

Ha fát kell vágni, ha vizet kell hordani, ha sokat kell gyalogolni, ha babot, borsót, paprikát, répát, krumplit kell ültetni, ha kenyeret kell sütni, ha meg kell stoppolni a zoknikat, ha minden reggel be kell gyújtani, ha minden délre ebédet kell főzni, ha el kell látni az állatokat, ha segíteni kell a szomszédnak, ha lázas betegnek teát kell főzni... 

Ilyen élet mellett könnyebb érzékenynek maradni.  Könnyebb gyereket nevelni. A munka becsületét megtapasztalni. Az alázatot megtanulni. A vereséget elviselni. Türelmet gyakorolni. Teljes életet élni. Egységben lenni a kerek világgal. Fűvel, fával, csillagokkal. Lelki békét találni. Önfeledten énekelni. Hitet megőrizni. Sírni és siratni. Reggelenként újra kezdeni. 

Mindezt bárhol megteheti és meg is teszi az ember. Lakótelepen és szuterénban, villában és sorházakban, városban vagy tanyán. Mert élhetsz bárhol, az a fontos, ki vagy és merre tartasz.

Csak valahogy az emberhez jobban simul, az alkatához jobban „illik”, ha közel van a füvekhez és a fákhoz, a földhöz és a csillagokhoz. 

Lehet, nagy vágyakozásomban érzem így: visszatalálni szeretnék. A kotlós alól kibújó kiscsibék melegéhez, az öreg kerekes kúthoz, a kert földjéből kihúzott piros retek varázsához, a poros kocsiutakhoz, az éjfekete csillagos égbolt alá… végre hazaérni.