Dr. Szuromi-Kovács Ágnesnek a kezdetek óta szívügye ez a programsorozat, ami érthető, hiszen négygyermekes édesanyaként a saját példájával is igyekszik megerősíteni, hogy a házasság igenis fontos intézmény.

– Az életemnek egy bizonyos szakaszában pszichológusnak készültem – kezdi. – Aztán házassági tanácsadó akartam lenni. Végül más irányba vitt az utam, de egy párhuzamos valóságban abszolút el tudom képzelni magam pszichológusként.

Javíts ki, ha tévedek, de szerintem senki nem készül „csak úgy” éppen házassági tanácsadónak...

– Kétéves koromban elváltak a szüleim, úgyhogy én megéltem, a saját bőrömön éreztem, milyen az, amikor egy gyereknek nincs együtt az édesanyja és az édesapja. Valószínűleg azért is volt olyan fontos számomra, hogy felnőttként házasságban éljek. Úgy gondoltam, hogy házassági tanácsadóként segíthetek másoknak abban, hogy nekik meglegyen ez a vágyott egység. Egyébként pedig őszintén hiszek abban, és a kutatások is ezt bizonyítják, hogy egy házasság egyrészt termékenyebb, mint egy élettársi kapcsolat, tehát több gyermeket mernek vállalni a felek akkor, ha házasságban élnek, másrészt a gyerekeknek ez stabilabb hátteret ad. Nagyon hasznos, és sok szempontból gyümölcsöző, ha a közös életünket egy megalapozott, hivatalosan is felvállalt szövetségre építjük: ha a családi életünk alapja a házasság.

Ha jól értem, számodra egyértelmű volt, hogy szeretnél férjhez menni.  

– Nagyon arra készültem (mosolyog), és egyáltalán nem árultam zsákbamacskát. Abban az időszakban, amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel, már tudatosan az életem társát kerestem, akihez majd feleségül megyek, és ezt fel is vállaltam. Ezt azért hangsúlyozom, mert gyakran azt tapasztalom, hogy a fiatal lányok titkolják, nem merik, vagy nem akarják bevallani, sokszor még maguknak sem, hogy komoly kapcsolatra vágynak. Úgy érzik, hogy a hosszú távú párkapcsolati esélyüket rontja, ha nyilvánvalóvá válik, hogy ők szeretnének elköteleződni. Az én tapasztalataim szerint azonban jobb nyílt lapokkal játszani, és a kapcsolat elején tisztázni bizonyos alapkérdéseket.

Nálatok mikor és hogy történt a nagy találkozás?

– A férjemmel egy buliban ismerkedtünk meg. Bár akkoriban az aktív párkeresés időszakát éltem,  aznap este úgy mentem el az adott szórakozóhelyre, hogy igazából semmi kedvem nem volt hozzá… De egyrészt a barátnőim addig győzködtek, amíg beadtam a derekam, másrészt az is eszembe jutott, mi van, ha ott ismerem meg az igazit? És így is lett (mosolyog). Február 10-én volt 23 éve, hogy egymásra találtunk.

Mit szólt, amikor kiterítetted neki a lapjaidat, a miheztartás végett?

– A második randevúnkon nyíltan beszéltem arról, hogy komoly kapcsolatot keresek, és felsoroltam neki, hogy mi minden szerepel a terveim között: esküvő, házasság és minimum 3 gyerek…

Ezek szerint jól fogadta a „jövőképedet”, és nem fogta menekülőre…

– El nem menekült, de azért később elárulta, hogy komolyan elgondolkodott azon, amit mondtam, mert úgy volt vele, ha már én így nyílt lapokkal játszom, ő sem akar hitegetni engem. Ezért egy kicsit „visszavonult”, hogy átértékeljen több mindent. Aztán amikor elkezdett hivatalosan randevúzni velem, az már tudatos döntés volt a részéről, hogy vállalja a kapcsolatunk minden „következményét”, tehát tisztában volt vele, nálam mi az irány.  

Ő alapból nem feltétlenül volt házasságpárti?  

– Nem, én térítettem meg (mosolyog). Pontosabban nem különösebben foglalkozott ezzel a kérdéssel. Gyerekpárti volt messzemenően, és nagyon vágyott az apaságra, de azon nemigen gondolkodott, hogy ezt milyen keretrendszerben szeretné megvalósítani. A házasság igazából nekem volt fontos, és tekintettel arra, hogy ebben a kérdésben nem volt középút, mert vagy összeházasodunk, vagy nem, úgy gondolta, ha ez nekem ilyen sokat jelent, akkor neki sincs ellenvetése, ezért alkalmazkodott hozzám. Tavaly ünnepeltük a 20. házassági évfordulónkat.  

Neked mi tetszett meg benne? Ami miatt úgy érezted, hogy vele szeretnéd összekötni az életedet?

– Az az érdekes, hogy a legeslegelején, amikor a bulin odaült mellém, arra gondoltam: „Hát, ő biztosan nem lesz a férjem!”. Külsőre ugyanis vonzónak találtam, de annyival szertelenebb és bohókásabb volt, mint én, hogy el sem tudtam képzelni elsőre, hogy ő lesz a társam. Aztán elkezdett udvarolni, és ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, hogy nagyon sok minden egyezik az értékrendünkben, és úgy éreztem, hogy lelkileg nagyon egymásra hangolódtunk. Úgyhogy utána már viszonylag hamar egymásba szerettünk. Ezt is fontos tanulságnak tartom: ismerek olyanokat, akik az első benyomás alapján nagyon hamar „leírják” a másikat, és nem adnak időt a mélyebb megismerésnek, holott lehet, hogy az első, felszínes benyomás után kellemes meglepetés érhetné őket. Néha érdemes kicsit hosszabban kitartani!

A legalább három gyerekre is simán rábólintott?

– Abszolút! Ennek ellenére – vagy ezzel együtt – érdekes módon az egyik legfőbb dilemma a házasságunkban éppen a gyerekek számát illetően adódott, a második gyerek után. Az elsőt egyébként a férjem szerette volna hamarabb, ő már nagyon vágyott az apaságra, én viszont kértem egy kis időt, mert akkor még eléggé a karrieremre fókuszáltam. Azt tudtam, hogy nagyon szeretnék gyerekeket, mégis nehezen adtam fel az akkori életemet, és ezért egy kicsit halogattam a gyermekvállalást. A férjem türelmes volt, nem helyezett rám nyomást, csupán jelezte, hogy ő már nyitott rá. Az első gyermekáldásunk egy maximálisan közös döntés eredménye volt: amikor úgy éreztem, hogy már én is készen állok és lelkileg megértem rá, megszületett az első lányunk, majd két évvel később az első fiunk is. Ezután jött az a bizonyos dilemma, ugyanis a kétgyermekes szülőség kézzelfogható változást hozott a mindennapjainkba. A két kicsi mellett teljesen megszűnt a magánéletünk: anya és apa voltunk non-stop, nagyon intenzíven, és a férjem elbizonytalanodott azon, hogy tényleg vállaljunk-e harmadikat. Én úgy voltam vele, hogy nyilvánvalóan ez is egy közös döntés eredménye kell, hogy legyen. Ha ő később szeretné a következőt, akkor természetesen kivárom, vagy, ha már nem akar többet, akkor elfogadom azt, hogy két gyermekkel lesz teljes a családunk. Akkoriban ez nézetkülönbséget jelentett kettőnk között, sokat beszélgettünk erről, mert én nagyon vágytam rá, ő meg azt mondta, hogy egyelőre nem tudja elképzelni, hogy bővüljön a családunk. Nem volt könnyű időszak, de egy hosszú kapcsolatban bármikor adódhatnak küzdelmesebb helyzetek, komolyabb dilemmák.

Hogyan kerekedtetek felül ezen az élethelyzeten?

– Azt gondolom, hogy minden párkapcsolatban, házasságban vannak olyan periódusok vagy olyan kérdések, amik megterhelik a kapcsolatot, és nagyon fontos, hogy túl tudjunk lendülni a nehéz időszakon. Hinni kell abban, hogy együtt meg tudjuk oldani a problémás helyzetet, és ha ezt hosszú távon gyakoroljuk, akkor egyre könnyebb lesz hinni ebben, mert egy idő után már a korábbi tapasztalatok adnak erőt: „ezt is megoldottuk, azt is megoldottuk, ha azon túljutottunk… A kezdeti nehézségek közös átélésének van egy későbbi hozadéka, és ez erősíti a kapcsolatot. Visszatérve a dilemmánkra: ahogy telt az idő, úgy változott meg a férjem véleménye a harmadik babával kapcsolatban, úgyhogy nagy örömünkre megszületett a harmadik gyermekünk, ami után megint megtorpantunk, mert az édesanyámnak lett egy súlyos betegsége, és akkor csak arra tudtam koncentrálni. Amikor anyu meggyógyult, és egy kicsit összeszedtük magunkat, úgy éreztem, hogy vágyom még egy gyerekre. Szerencsére a baráti körünkben akadt egy jó példa, egy szintén háromgyermekes házaspár, akik vállaltak negyedik babát is, és nem bánták meg… A pozitív példa felbátorította a férjemet, aki úgy gondolta, ha ők boldogulnak, akkor nekünk is menni fog. A legnagyobb gyermekünk hétéves, első osztályos volt, amikor megszületett a legkisebbünk.

A gyerekek érkezése hogyan hatott a kapcsolatotokra?

– Ez egy érdekes dolog. Annak idején elég sok mindent átgondoltam a gyermekvállalást illetően. Többek között azt is, hogy ha valami miatt úgy alakulna, hogy soha nem lehet gyerekünk, a mi szövetségünk önmagában is egy olyan érték, hogy mi akkor is házastársak maradunk. Tehát nem gondolom, hogy a kapcsolatunknak a gyerekek adtak értelmet. Abban hittem, hogy bármi is történik, akárhogy alakulnak a körülmények, a mi házasságunk fennmarad, akár lesz gyermekáldás, akár nem. Úgy voltam vele, nem tudhatjuk, mit hoz az élet, és merre visz az utunk, de a mi sorsunk egyszer s mindenkorra összekötődött akkor, amikor összeházasodtunk. Másrészt számomra annyira természetes dolog volt, hogy gyermekáldást kaptunk, hogy most már nem is tudom elképzelni, milyen lenne az életünk a gyerekek nélkül. És hogy válaszoljak a kérdésedre: a gyerekek megléte sok mindenben rengeteg feszültséget okoz egy párkapcsolatban, mert minden gyerek egy újabb szempont, és mert mindenki kapcsolódik mindenkihez. Egy ilyen nagycsaládban, mint a miénk, elég sok a kapcsolódási pont és elég sok az egyeztetendő vélemény. Nem könnyű mindezt menedzselni, mégsem merült fel soha bennem, hogy a gyermekvállalásnak ez a negatív hozadéka lenne. Nekünk szülőkként az a dolgunk, hogy megoldjuk a felmerülő kérdéseket, problémákat. Persze sokszor nem könnyű, de úgy gondolom, hogy igazából nem a gyerekek terhelik meg önmagukban a kapcsolatot, a házasságot, hanem két fontos dolog. Az egyik, hogy a gyerekek esetlegesen kihozzák a szülők közötti nézetkülönbségeket. Tehát szülőként olyan dolgokról kell gondolkodnod, amikről egyébként sosem gondolkodnál, és olyan helyzeteket kell kezelned, amik sosem állnának elő, ha ők nem lennének. A másik „nehezítő tényező” az időhiány, mivel a gyerekek kikövetelik maguknak a figyelmet, meg az időt. Rendkívül fontos, hogy a társunkra is tudatosan fordítsunk időt, hogy a párkapcsolatunk ne maradjon figyelem nélkül.  

Ezt elhatározni könnyűnek tűnik, megvalósítani már sokkal bonyolultabb. Nálatok ez hogyan működik?

– Minden nap igyekszünk időt tölteni egymással, és odafigyelni arra, hogy kettesben is legyünk. Az, hogy ez elég-e, sok-e vagy kevés, nyilván relatív, és a férjemmel ebben nem mindig értünk egyet (mosolyog), de esténként mindig átbeszéljük, hogy melyikünkkel mi történt aznap. Mi egyébként is megbeszéljük egymással a dolgainkat, és kikérjük egymás véleményét, valamint a gyerekekkel kapcsolatban is sokszor kell egyeztetnünk az álláspontjainkat.  

A férjed hogyan viszonyult ahhoz, hogy te családanyaként is tudatosan építetted a karrieredet, és a munkádban is szeretnél kiteljesedni?  

– Azt gondolom, hogy amikor megismerkedtünk, már lehetett tudni, hogy nekem fontos a karrierem, a férjem egyáltalán nem nehezményezte ezt, sőt, szerintem vonzotta is bizonyos szempontból, hogy én egy erős nő vagyok. Ő az a típusú férfi, aki tudja ezt kezelni, és soha nem éreztem azt, hogy bármiben visszafogott volna engem. Abban is szabadságot adott, hogy eldönthessem, meddig maradok otthon a gyerekekkel, és mikor, milyen formában megyek vissza dolgozni. Mindig mindenben nagyon támogatott, ami sokat számított abban, hogy eljutottam oda, ahol most tartok. Erről az Egyensúlyban című podcast-soroztunk meghívott vendégei jutnak az eszembe: ők egytől egyik sikeres nők, akik valamit elértek a pályájukon, amire büszkék lehetnek. Az a közös bennük, hogy nagyon sok segítséget és támogatást kaptak, és ez valószínűleg nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy sikeressé tudtak válni. Én is rengeteg támogatást kaptam a férjemtől, aki mindig biztatott, és ez nekem hihetetlenül jólesett.

Akadtak-e hullámvölgyek a házasságotokban?

– Az, hogy boldog házasságban élünk, nem azt jelenti, hogy a férjemmel rózsaszín felhőkön lépkedtünk 23 éven keresztül. A mi kapcsolatunkban is voltak nehezebb időszakok, életszakaszok, de az erős hitünk abban, hogy meg tudjuk oldani a problémákat, mindig segített felülkerekedni a nehézségeken. Mindketten egyformán akartuk, hogy sikeresen túljussunk a megpróbáltatásokon. A lelki közösségünk valószínűleg abból is adódhatott, hogy a férjemnek is nagyon korán elváltak a szülei, ezért számára is különösen fontos volt, hogy a mi családunk egységben maradjon. Mi igenis hittünk abban, hogy együtt átvészeljük a nehézségeket, mert a belső meggyőződésünkből tudtuk, mindenre van megoldás, és azt is, hogy támogatnunk kell egymást.

Egy jól működő házasságban szerinted mik a legfontosabb alappillérek?

– A beszélgetésünk elején azt kérdezted, hogy mi tetszett meg a férjemben, és igazából nem adtam erre választ. Ő nagyon érzékeny, bámulatosan türelmes tud lenni, rendkívül okos, és igazán motiváló, meg vicces, és ez nekem mindig imponált. Vele sosem unatkozom, és hála istennek, ő is ugyanezt gondolja és mondja rólam. Időnként meglepődöm azon, hogy már 23 évet töltöttünk együtt, mert még soha nem éreztem azt, hogy ez sok idő lenne, vagy hogy már unom ezt a kapcsolatot. Mi még mindig meg tudjuk lepni egymást, mert még mindig vannak feltáratlan mélységek a másikban, amiket időről-időre megismerünk, és ez nagyon izgalmas. Amit nagyon fontosnak tartok és tanácsolom mindenkinek, aki még a párválasztás időszakában van: ne féljünk attól, hogy a legfontosabb kérdéseket előre egyeztessük, mert az csak a javunkra válhat. Jó tisztázni, hogy nagyjából milyen értékek mentén akarunk élni. Emellett sokat számít egy párkapcsolatban az egészséges rugalmasság: az, hogy a kis problémákat ne fújjuk fel, és ne ragaszkodjunk mereven bizonyos dolgokhoz. Álljunk nyitottan a másik javaslataihoz, és néha próbáljunk ki olyan dolgot is, amit adott esetben nem akarunk, vagy amitől esetleg idegenkedünk, de tudjuk, hogy a másiknak fontos. Nekem szerencsém volt, mert a férjem is mindig hitt abban, hogy mi ketten mindig együtt leszünk, hogy örökre együtt maradunk, mert bennünket egymásnak teremtett a Jóisten. Ez a belső elköteleződés és a hit fontos pillért jelentett abban, hogy már 23 éve egy pár vagyunk, és hogy a nehézségek ellenére jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett. Mindkettő olyan érték, amit szeretnénk megőrizni.