Dolgozatot kellett írnom valakiről a családból. Gondolkodtam, gondolkodtam, végül a nagymamámat választottam. Vele ugyanis gond nélküli a kapcsolatom. A szülőkkel is nagyjából az, de azért ott néha vannak becsapódások. Vagy hogy is mondjam.  

A nagymamámmal talán azért is egyszerűbb, mert nem akar nevelni. Azaz nem nevel direkt. Példázatai vannak, meg saját magáról mond el dolgokat, és ezen nem mindig, de azért sokszor elgondolkodom.  

Az például nagyon tetszett, amikor ebédnél ....– sokszor ebédelek nála, van ugyanis egy Papagáj-vendéglője. Ami nem egy mostanában divatos lakásétterem, ahol nem is olyan régen voltam a rokonaimmal, de a világ legjobb vendéglője. Már évtizedek óta üzemel, a nagynénéim, nagybátyám, unokatesóim gyerekkorától. Akkor még ők meg a barátaik jártak ide ebédelni, meg uzsonnázni, reggelizni – mikor, hogy. Ez a Papagáj-vendéglő nem más, mint a nappalija, benne az ovális asztal, amire finomságokat tálal, például fokhagymakrém levest, kacsacombot, tejbegrízt habosan, almás lilakáposztát, mennyei salátákat, és példának okáért főtt kukoricát még októberben is!

Szóval egy ilyen ebédnél kettesben összeszedtük azokat a szavakat, amiket ő utál. Ilyeneket: ubisali, pari, türcsi, párkáp – egy rakás volt, most nem jut több eszembe. Azt mondta, hogy ezt a jó kis magyar nyelvet nem szabadna így tönkrevágni. Hogy ő mindig kimondja a teljes szót, például, hogy uborkasaláta és nem ubisali. És akkor elhatároztam, hogy én is így teszek. Papával nyáron vendéglőben voltunk és a pincér rám nézett a rendelésnél: Ubisali? – kérdezte. Mondtam, igen kérek egy uborkasalátát. Ubisali tejföllel? – kérdezte. Mondtam, igen, uborkasaláta tejföllel. De hát nehéz a nevelés. Mert amikor kihozta az ételeket, körbenézett: Ubisali tejföllel kinek lesz? Akkor már csak ennyit mondtam, nekem.  

Szóval ilyesmi van velünk. Meg még sok minden. Rengeteg holmi van a lakásában. Olyasmi, amit már nem látni. Régi kávédaráló – amikor még kicsi voltam, daráltam igazi kávét vele. Réztányéros a mérlege, halomnyi rézsúllyal. Húsz dekás, ötdekás – imádtam velük mindenfélét lemérni. A múltkor meg előszedett egy húszéves telefonkönyvet. Vastag, mint egy lexikon. Ilyet még nem láttam. Mennyi név! A Kovácsból volt a legtöbb, több oldal. Néhány számot kipróbáltunk – és működött!

Most, szegényt, elgáncsolta egy övsömör. Ő mondta így, gyerekek, elgáncsolt egy övsömör, piszkosul fáj, de majd elmúlik. És tegnap küldött egy verset. Nagyon bírom benne, hogy nem jajgat, inkább ír egy verset. Díjaztam. Akár reppelni is lehet rá…

Közönyös sömörös

(kérdik, hogy vagyok?)

Hááát…

Őrzöm a sömöröm

látja az örömöm

nem tágít körömön

kívül

 

Maradós nyavalya

nem egy jó kabala

rám ragadt valaha

nemrég

 

Pocsék egy fájdalom

idegi tájakon

ó, testem bájadon

méláz

 

Amikor hideg ráz

kilel a hideg frász

mit mondjak nem egy ász

kontra

 

Övsömör a neve

Nincs neki eleje

kecskének a teje

segít

 

sömöröm az örömöm

ide-oda löködöm

rügyezik a köldököm

enyém

 

Hát nem egy jófej a nagymamám?  

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemnagyszülőkGenerációk együttcsalád mint pozitív értékirodalom