Vendég vagyok én már csak a pusztán. Pedig de szeretnék otthon lenni benne. De menni kell, nem ülök meg sehol. El kell érnem a vonatot, s addig még kijutni Vókonyáról a tanyáról a főútra, onnan még jó tizenöt kilométer az állomás. 

       Kilépek, de a puszta nem enged sietni. Ritkás erdő, szittyós, zsombékos nádas, legelők végtelenje. Csönd mindenütt. Néha madárrikoltás, messze távoli kutyaugatás szeli ketté, de a nyomukban, mint ladik nyomán a meghasított víz, egybeforr a csönd megint. 

Gyalogolnék akármeddig, kifele a világból. Az egymás elé tett lábak ritmusa, a levegővétel szabályos üteme, a semmivel meg nem zavart gondolat békessége visszahozza a puszta embereit, akikkel találkoztam. 

Tűz mellett ülünk öreg pásztorokkal nádfalú cserény tövében. Mesélnek.

Volt egyszer egy számadó. Nagy kalap az orrára tolva, egyenes szárú pipája a szájából lógott, úgy beszélt az öreg. A számadó az a pusztán nagy úr volt. Rangja, tisztelete megelőzte. Annak lennie kellett házának, lova, szekerinek, így vállalhatott felelősséget. Mert ha baj lett, ha kár volt, elhullott a jószág, elhajtották a gulyát, arra ráment a háza, a kárt, azt neki kellett megadni. A bojtárokat is ő fizette. Akárkit nem fogadtak meg számadónak. 

Akiről meséltek, az öreget úgy hívták, Gróf. Az meg úgy lett, egyik alkalommal valami báró mulatott a hídi a csárdában. Az öreg meg ment befele a pusztáról a Daru nevű lován. Szürke ló volt a Daru, ismerték mindenfele. Mikor belépett a számadó a csárdaajtón, a zenészek, abbahagyták a nótát, amit a báró húzatott. S elkezdték az öregnek a nótáját. Azt mondja erre a báró: 

– Hát mi ez, bejön ide egy kalapos ember, s az én nótámat abbahagyják!? 

Azt mondja erre a prímás: 

– Nekünk naccsága, ez az úr… 

Na, kérdi a számadót a báró, hát mennyi vagyona, földje van kendnek. Akkor mondja az öreg, ha kijön a hídra, megmutatom. Kimennek a hortobágyi kilenclyukú hídra, ott aztán körbeint. Nézzen el jobbra az úr, nézzen el balra – ez mind az enyim. Akkor azt mondja a báró, na, akkor maga nagyobb úr nálam is, egyenesen gróf! Így maradt rajta a számadón a név, Gróf… S igazat mondott. Szabad ember volt, arra ment a pusztán, amerre akart, azon kereste a kenyerét.

Sokat tudtak a régiek. Értették, ismerték a világot maguk körül… Ha elnéztek alkonyatkor az égalja felé, tudták kell-e szűr éjszakára vagy nem kell. Bundát vigyenek ki, vagy szűrt vigyenek ki. Mert ha úgy látta a pásztor, hogy eső lesz, akkor szűrt vitt. S anélkül nem volt pásztor a pásztor, ha egy bundája nem volt. A ruházatnak meg kellett lennie. Kalapot akkoriban mindenki hordott a kisbojtártól a számadóig. A juhászoké olyan kemény volt, akár rá lehetett állni.

– Egyszer elhagytam a kalapom – mesélte az öreg csikós. – Kinnháló ménes mellett voltam, a leendő feleségemhez jártam. Egy hónapba, ha egyszer. Ősz volt, már dér. A csárdától, ahogy megyek kifelé, ráhajoltam a ló nyakára, hát elszundikáltam. Már Malomházánál járok, te jó isten, felébredek, a kalap nincs a fejemen. Férfiember, kalap nélkül… Visszamentem. Könnyű volt meglelni a déren a nyomot, vagy jó három kilométert ügettünk vissza, ott volt szegény kalapom, fölvettem. Hiszen, ha fiatal az ember, semmi nem fáradság… Körbejár a kulacs, valaki halkan énekelni kezd. „Olcsó mán a pásztor…” Egy gulyás int, valami eszébe jutott.

– Egyszer itattunk. Jött két magyar ökör. Ezek mindig odaálltak a vályú végire, sose a derekára. Azt mondja a komám, na olvassad, hányat nyel. Hát megvolt a tempója annak az ökörnek. Hetvenkettőt nyelt. Megszámoltam. Ha fél literével veszem, az több mint harminc liter…

       Mindig visszatérnek az állatokhoz. Egy magatarti juhász szól.

– Apámnak egy élete volt, a nyája. Ismerte a juhait, egyenként mindet. Mutatta, hogy szedi ki a lábukból a tüskét, hogy orvosolja a büdös sántaságot, mindent megmutatott, de nem sokat beszélt. A zsebre dugott kezeket nem állhatta. Nekünk, gyerekeknek télen azt mondta, ha fázik a kezed, szólj anyádnak, vesz kesztyűt. Ő soha nem hordott a kezén semmit. Na, állunk egyszer a kedves bátyámmal a hodályban, kemény tél volt, mind a ketten könyékig beleugorva a zsebbe. Nem szólt apám egyet se. Reggeli itatásnál lelökte a kútgémet, fennhagyta a levegőben egy jó tíz percig, aztán szólt, hogy na, fogjátok már meg! Fogtuk, húztuk le. Majd szólt, el lehet engedni. Ha el tudjátok. Ráfagyott az ujjam, a tenyerünkről levitte a bőrt… Egy disznóvágásnál jött fel szóba, akkor mesélte, ugyanígy jártak ők gyerekkorukban az apjukkal… Nem is felejtettem zsebbe a kezem azóta! Jó iskola volt. Ahogy az ébresztés is. Annak idején apám meg-megszorított, alig virradt, kelni kellett. Most már én szorítom magam. Virradat előtt kelek, este tízkor még kint vagyok a barikákkal. Aki ezt szereti, nem hagyja abba, csak ha meghal... 

Ballagok a pusztán. Minden, ami tegnap volt, emlék már. Ott ül az ember fejében, ott fészkel a szívében. És ideköt a helyhez, a földhöz, a pusztai emberekhez. Hallgatnám őket ítéletnapig. Hogy miért jó ez nekem…? Ha kérdeznék, nem tudnék válaszolni…