És felkiáltottam, mint valaha Gizi néni a varrónőnk.

- Hszííííj…! Na, erre büszke leszel!       

És emlékeimben elkezdtek kattogni a régi Singerek köztük ide-oda libbennek gyerekkorom varrónői, csuklójukon tűpárna, fellebbentik a próbafülkéül szolgáló kartonfüggönyt, Gizi néni guggol elém, fordulj, mondja, azaz csak motyogja, mert ajka közt ott ülnek a gombostűk, ahogy fordulok, úgy tűzi a szoknyám hosszát, szépen, szemre egyformára. 

És eszembe jut a púpos Marika néni, aki ki sem mozdult a domb tetején álló kis házból, mégis mindent tudott. Hordták a híreket az asszonyok. Mert a varrónők kis szobasarka olyan volt, mint a férfiaknak a kovácsműhely. Náluk mindenki megfordult. Házasságok titkaira derült fény ruhapróba közben, s a varrónő egyszeriben volt bizalmas gyóntató, divatkreátor és öltöztetőnő. Megsúgta, hogyan hódíthatja vissza a férjét a kliense, és megmondta centire pontosan mennyit vegyenek az áhított anyagból. Tudta, hogy beavatás után mennyit fog összemenni az anyag, a szamárfüles régi divatlapokat rongyosra forgatták a kuncsaftokkal, s voltak kedvencek, akiknél ki kellett várni a sort. 

Anyám a gyönyörű mohazöld shantungruháját évekig hordta, két kiskosztümje is sok évre szólt, nem volt hát mindegy, kire bízta az elkészítésüket. A divatlapok bibliának számítottak. Egyszer Gizi néni divatlapjaiból kivágtunk néhány „szép nénit” – hát prakkerrel kergetett ki minket az udvarról. 

Gizi néni a Kastély utcában lakott, varróműhelye az apró szoba függönnyel elválasztott része, egyetlen hosszú asztal, az ablak előtt a Singer – ez volt a birodalma. Viszont kis birodalmában határozott volt és eltökélt. Ha a kuncsaft kiterítette a ruhaanyagot, shantungot, pikét, kartont, selymet, zsorzsettet, lenvásznat, tüllt, flanellt vagy egy kosztümre való szövetet – Gizi néni azonnal látta, hogy mit tud abból kihozni. 

– Nézze, drágám, ebből egy kis galléros ingruha éppen kitelik, még egy zsabót is ki tudok szorítani hozzá. Hogy csónaknyakú…? Nem, ehhez nem illik csónaknyak, ide kis gallér kell, még egy öv is kijön a saját anyagából, nézze, lazán megköti, variálhatja is… 

Addig mondta, míg az illető hölgy már maga is azt hitte, hogy ingruhát akart kis gallérral, zsabóval és övvel. Két zsebet még kiimádkozott Gizi néniből, aki kegyesen beleegyezett, hozzátéve, ha kifutja, lesz zseb is … 

Aztán persze lett zseb, ennek megfelelően az asszonyok rendszerint elégedetten távoztak, mert Gizi néni ügyes volt, gyors és nagy fantáziájú, visszabontani ritkán kellett, egyetlen próba elég volt nála, és időre megvolt a vállalt ruhával. Egy hibáját mindenki emlegette, szerette szűkre szabni a derekakat. Igaz, mindig hagyott benne anyagot, hízás esetére. Akkor meg újra jöttek a kuncsaftok: 

– Édes Gizike, tessen már egy-két centit kiengedni…!

Ani varrógépe a temesvári Bega partjához közel csattogott. Ilyen vidám varrógépet azóta sem hallottam. Ani miatt lehetett vidám, akiben hét ördög és hét angyal lakozott. Ügyes volt, mint a veszedelem és gyors, mint a forgószél. Nem szeretett a varrógép mellett ülni, inkább gyorsan megvarrta, ami várt rá. Kitalálni, tervezni, kreálni szeretett. A centit alig használta. Ijesztően pontos szemmértéke volt. Rám nézett, rajzolt egy gyors skiccet és a sárga-zöld-halványszürke, testhez simuló hűvös anyagba habozás nélkül belevágott. Megálmodta, és rám varrta azt a ruhát, ami tizenhat éves nyaram öröme volt. Ótata vette a kelmét, elege volt a miniszoknyáimból és egyetlen kikötése volt, nem szabhat Ani miniruhát belőle. Nem is szabott. Derekamhoz és csípőmhöz simuló szoknyarésze éppen a térdemig ért. Vállaim szabadon maradtak, de a ruha elöl végig takarta a testet, föl egészen a nyakig. Egy kis pánt tartotta az anyagot hátul a tarkó alatt, merészen szabadon hagyva az egész hátat. Amikor hazamentem az új ruhában, ótata elégedetten mustrálta a szoknyahosszot – ekkor megfordultam. Ómama szája elé kapta a kezét és felsikoltott:

– De gyönyörű vagy! Ez az Ani tényleg egy ördöngös varrónő!

Ótata nem szólt. Nem is szólhatott. A szoknya hosszával minden rendben volt.