Nem lesz semmi baj, mondta, ennek a rugózása olyan, mintha fotelben ülnél. Felültem. Nem éreztem magam fotelben, de igaza volt, nem rázott úgy, mint valaha Béla bácsi Csepel márkájú, háború előtt gyártott motorbiciklije. Amit legendák öveztek, ahogy nagybátyámat is, akit csak Béla onklinak emlegettünk. 

Nagybátyám szűkszavú volt és minden vasból készült gépnek szerelmese, a rugósvillás Csepel pedig irigyelt férfiúvá tette a Duna-parton. Nem volt nagyvonalú, azt nem lehet mondani. Egy szál cigarettáért ülhettek föl a lányok mögéje, szigorúan egy körre. Két szál cigaretta két kör. Aztán addig-addig körözött a lányokkal Béla onklim, míg a motorján nem ragadt egy szívós lány, Matilda. Ő lett a felesége. Őmiatta került aztán oldalkocsi a Csepelhez. Mert Matilda, amikor már nem csak a motoron érezte magát nyeregben, csípőre tette a kezét és azt mondta:

       - Hát mit képzelsz te, Béla! Hát azt képzeled, hogy ott szorulok majd egész életemben, mögötted…!

       Mit volt mit tenni. Hozzácsavaroztak egy oldalkocsit a Csepelhez. Béla onklim Budafokon vette kéz alatt, egy szódásé volt, azzal szállította a szódásüvegeket. De a szódás visszavette a lovait. Mégsem haladok, uraim, a korral, mondta, és eladta az oldalkocsit. 

Matilda élvezte új pozícióját, menet közben harsányan kiabálva számolt be mindenről, amit csak látott, vagy ami éppen az eszébe jutott. És folyton eszébe jutott valami. Nagybátyám nem zavartatta magát. Beszíjazta álla alatt a bőrsapkát, Matilda beszélhetett, amit akart.

        Béla onkli egyszer egészen Pestig vitte Matildát. Még fiatal házasok voltak, amikor ezen a kiránduláson befizettek a Vidám Parkba. Matilda mindenre fölült, mindenütt jól érezte magát. Béla onklinak meg egyfolytában a motorbiciklije járt a fejében. Ott is hagyta Matildát magára az Elvarázsolt Kastélyban, szórakozza ki magát. Ő meg beült az oldalkocsiba, így tartotta távol a Liget érdeklődő ifjúságát. Matilda csak záráskor került elő. Béla onkli ott várta hűségesen az oldalkocsiban. Hangosan horkolva…

       Aztán sok év múlva, az öreg Csepelt eladta a nagybátyám, s valahogy ott maradt nálunk a fészer alatt magányosan az oldalkocsi. Állt a sarokban, téglával föltámasztották a fél oldalát. Mi, gyerekek, ha utazni támadt kedvünk, beleültünk. Messzire el lehetett jutni vele. Nekem egészen végig, a csúcsos orráig ért a hosszú lábam, még bele is feküdtem. Egyszer álmodoztam, álmodoztam ott az oldalkocsiban, távoli országokban jártam, úttalan utakon száguldottam… s szépen elaludtam. Kerestek egész délután, anyám már a kétségbeesés szélén, amikor felébredtem, s a sötét fészer mélyéről előbotorkáltam.

Egy tavaszon meg egyre csak kereste kedvenc tyúkját a nagyanyám. Senki nem gondolt az oldalkocsira. Hát odatojt, ott keltette ki a csibéit a vén kotlós a szakadt bőrülésen. Úgy tudtuk meg, hogy fölállt az öreg tyúk az oldalkocsi szélére, kittyegett-kottyogott, s mögötte ott csipogott egy egész puhasárga fészekalja. 

       Mondják, hogy az oldalkocsis motorbicikli az autó előszobája. Ez persze nem úgy van. A motorkerékpár, az oldalkocsis motorkerékpár meg különösen – szerelem volt. És kaland. És az, ma is. Ma sajnos veszélyesebb. Mert a húszas, harmincas, ötvenes évek motorbiciklijei szelídebb járgányok voltak. Akkoriban az embernek még társai voltak a gépek, nem urai. S maguk sem uralkodni akartak a motorbiciklin. Na, jó, a sebességet már igyekeztek maguk alá gyűrni. Mentek vagy ötvennel…

      Az az esés, ami egy Panni robogóhoz fűződik, s aminek nyomait őrzöm, nem nyírta el szeretetemet a szelíd motorok és motorosok iránt. Az oldalkocsis motorbiciklikhez való vonzódásom pedig, valami élő nosztalgiát takar. 

Nemrég a könnyeimen át, csak bámultam, bámultam, egy otthonosan ismerős idős házaspárt. Ültek egymás mögött egy szép öreg motoron, mellettük az oldalkocsiban ott feszített két kisfiú, három kislány és egy kajla kölyökkutya. 

Nem, ne tessék telefonhoz kapkodni… Nincsenek veszélyben. Egy dűlőúton pöfögnek, valahol az álmaimban. Mögöttük ott gyalogolt Béla onkli és boldogan újságolta, hogy visszavásárolta a régi Csepelt…