Most van a nevenapja. András, november harmincadika. Csak fényképeken láttam a nagyapámat, két évvel a születésem előtt halt meg. Pödrött bajuszú, hosszúkás arcú szép férfi ül vagy áll a képeken. A tekintete minden fényképen, a fiatal és az időskori képeken is ugyanaz: szelíd, tiszta, szembenéző. Nem mosolyog, nem nevet, mégis határtalan bizalom tartja nála a tekintetemet. Sokszor elgondoltam, vajon milyen volt a hangja, erős? Halk? Mély? Fantáziáltam róla, vajon tudott-e haragudni? Kiabálni… És azt gondolom, nem. Szelíd szavú lehetett.  

A családban úgy tartották, gyenge ember. Mert mindig ő engedett. Nem vitázott, nem veszekedett, ráhagyta a feleségére, amit az akart. Sohasem az igazát kereste, hanem a békességet. Ezért engedett. Előttem ő így volt erős.  

Azt is mondták róla, bibliás ember. Étkezéskor az asztalnál imát mondott. Harangszókor, odahaza volt vagy kint a határban – levette a kalapját és a szívére szorította. Este bement a tiszta szobába, ott imádkozott magában. Apám hasonlított rá, de az ő tekintetében volt valami drámai. A nagyapám arca tiszta volt, gyermeki.  

Egy nagy uradalomnak volt a jószágkormányzója. Azt mesélték, soha nem ütközött össze senkivel. Se a birtokosokkal, se egy istállófiúval. És mégis, a birtokon zökkenő nélkül zajlott az élet. Szántás, vetés, aratás… Az állatok szaporodtak, tejet, húst adtak. A tanyásgazdák nem loptak, igaz, Schäffer András jószágkormányzó kiharcolta a jussukat. A cselédségnek, a summásoknak, a béreseknek csakúgy. Neki soha nem kellett messzire mennie munkásokért. Azt hiszem, az a szelíd erő volt a fegyvere, amit éreztem a fényképei láttán, s ami előtt úr, paraszt mindenki meghajolt.  

Egy történetet őrzök róla, talán nem is csak róla szól, inkább a családjáról körülötte. Gégerákban betegedett meg, élete utolsó napjait élte. Vasárnap volt, délelőtt, ott volt az ágya körül szinte az egész család. Három felnőtt lánya, felesége, fia a jövendőbelijével – ők lesznek majd a szüleim –, amikor suttogva megszólal a feleségéhez fordulva a nagyapám: 

- Mama, egy kis mézet ennék… 

Nincs itthon méz, néznek körül a lányok, s széttárja a kezét a felesége is. Anyám kifordul az ajtón, átszalad a második szomszédba a fűszereshez, kér egy bögre mézet. Kanállal csöpögteti a beteg szájába… Apám könnyes szemmel figyeli őket, s később, a temetés után, amikor szemére vetik, hogy jövendő felesége egyetlen bőrönddel jött a házba és semmije sincs, akkor megszólal, egyetlen mondatot mond: 

- De szíve az van… 

Ezt a melengető képet őrzöm és idézgetem róluk… És nagyapámon kívül az ismerős és ismeretlen Andrásoknak küldöm suta kis köszöntőmet:  

Drága Andrások,  

megjött, nem késett a te neved napja, 

küldök is valamit: ki küldi, ki kapja 

legyen százszor áldott Andrásoknak napja 

(tán meséltem, András volt az én apám apja.) 

Legkedvesebb nevem, ha kisfiú kapja 

az se baj, ha megnőtt: ma van neved napja! 

Isten éltessen valahány Andrást, szívemből kívánom! 

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemnagyszülőkunoka