És most már értem Hérát is, aki Szamoszt, ezt a kicsi, keletre fekvő szigetet tüntette ki azzal, hogy földjén megszületett, s ide hozta hosszú, háromszáz évig tartó nászukra férjét, az istenek legfőbbikét, Zeuszt. 

Itt van előttem minden, amit elhoztam onnan, vágyaim szigetéről. A hullámok csiszolta kerek kő, és a lepréselt narancsvirág, ami bimbót vetett a szárán, miközben a másik ágon ott himbálózott az érett, illatos gyümölcs. 

Kortyolom az édes szamoszi bort… Még közel az idő, amikor a virágot a hajnali utcán leszakítottam. Meredeken szakad Pythagorionban a szűk kis sikátor a kikötőre, fönt az utca elején kék kupolás templom, falához apró temető tapad. Messze a török partok felől kel a nap. 

– Kaliméra! – köszönnek az asszonyok és meggyújtják az olajmécsest a sírok fölött. 

Az öbölbe most úszik be két halászhajó. A tenger nyugodt, a vízen hasított heg még sokáig látszik. Nézem, ahogy kikötnek. Az egyik mellé már oda is kanyarodik egy apró furgon, nyitott kocsiján hátul, jég közé rakott faládikák. Ezüstös zuhatagként ömlenek a ládákba a halak. Korai vásárlók jönnek, s amikor már nem tűnik föl senki, a furgon tovább gurul a következő utcasarokra. Így árult rongyszőnyeggel letakart, frissen szedett narancsot a városka főterén egy férfi. 

– Poszo kosztizi? Mibe kerül…?

A férfi nézett, nevetve legyintett, aztán a kezembe nyomott két gyümölcsöt. Két oldalt végig folyt az államon az édes lé, amikor a hűvös narancsba haraptam. Akkor még erősen fújt a szél, de a nap már forrón sütött. A görögök kint ültek a kávézó teraszán. Még alig volt vendég a szigeten, de aki arcát a napnak fordította, azon látszott, hogy idegen. 

A kis halászfalu, ami híres szülöttjéről kapta a Pythagorion nevet, több ezer éves emlékeket őriz. Itt emeltek templomot a szeszélyes és féltékeny istennőnek, Hérának, ezzel a monumentális épülettel – melynek már csak egyetlen oszlopa maradt – kezdődött a görög templomépítészet. 

– Van itt egy vízvezeték, amit az ókori világ csodájaként emlegetnek – mondja a trafikos. – Egy Eupalinosz nevű mérnök építette. 

Amikor meggörnyedve végigmegyünk a kőbe vájt, több ezer éves vezeték két mély árka fölött, amit minden mérőeszköz nélkül, pusztán számítások alapján építettek az ember nem tehet mást, mint elgondolkodik, mit tud ez a mi civilizációnk jobban, amit ők nem tudtak. 

Meg-megállunk az északi part öbleiben, ahol a hullámzás finoman dobja ki fehér terhét a partra, a sós tajték beszivárog a homok és a kavicsok közé. A víz most türkiz, hol kékben, hol zöldben játszó. Kristálytiszta. 

A városka tele tavernákkal, kávézókkal, bárokkal. Az egyikben a tulajdonos szolgál fel, aztán tovább festi kint a lepattogzott festéket a napernyőn. Mint Pythagorionban Manolis Moshonas is, aki most szezon előtt tréningben dolgozik. A családi hotelt a testvérekkel, sógorokkal közösen vezeti. A vállalkozásnak az öreg Jannisz vetette meg az alapját. Neki még tavernája volt. 

Piros Ford fékez a szálloda előtt, fekete reverendás pópa száll ki belőle. A fia beházasodott a Moshonas családba, jött ő is, kell-e valamit segíteni.

Így van ez majd minden háznál, ahol vállalkozásba fogtak. A pythagorioni parányi kikötő oldalában az egyik legpatinásabb taverna a Remataki. Falán megsárgult, századelejei képek, az egyiken a pópa megáldja a kifutó hajókat. Maria, aki az ebédet felszolgálja, a képen egy kicsi emberre mutat. 

– A nagyapám, Andreas Kanakakis Krétáról jött, edényeket gyártott. Itt vette el a nagyanyámat. Ők is egy kis tavernával kezdték. 

Ennyi a taverna, s hinnék, hogy nincs részeg ember? Pedig nincs. A görögök nem isznak magukban. Beszélgetnek és esznek. Sok zöldséget, salátát, olajbogyót, aludttejet, sajtot és halat. 

Ettünk mi is. A számban ott vannak az ízek, a fokhagymás szószba tunkolt ropogós tintahalkarikák, a szadziki mellé adott görögsaláta, a sült, sajtos padlizsán, a szőlőlevélbe csavart húsgombóc íze. Felsorolhatatlan étkek: rántott kecskesajt, a halikrából készült pástétom, a polipsaláta, a paradicsommártásban tálalt meleg kagyló, a lecsós rák, és a frissen sütött, zöldséges fasírt. 

Lica, egyik kísérőnk, reggel nem mondott semmit, csak levitt minket a kikötőbe.  Ott vizslatón végignézte a bent álló hajókat és megállt a Rena mellett. Öreg, feketére festett, impozáns vitorlás volt, az árboc végén kalózlobogó. Tulajdonosa: Andrea Paskalis kapitány. Az alku röviden köttetett. A kapitány odaintett egy cserzett arcú öreget, az szájához emelt egy hatalmas tengeri csigaházat és belefújt. 

Kifutottunk. Ragyogó napsütés, Hermina, az athéni lány mosolyog, mi szárazföldi népek meg csak nekitartjuk arcunkat a sós tengeri szélnek és kívánjuk, hogy jaj, ez az utazás ne érjen véget még sokáig. Ne! Mert a kaptány előbb egy kancsóval jelent meg, aztán egy tállal, rajta fahéjjal megszórt alma- és narancsszeletek. A kancsóban fűszeres, édes szamoszi bor. Koccintunk: Jamasz! Repülj hajónk…! Jó órás út után a kapitány egy távoli öböl felé bökött. 

– Ez az én kék lagúnám. Csak a tengerről lehet megközelíteni. Ide hozom az utasaimat…

Közelebb kormányozta a hajót. 

– Hát nem paradicsomi…?

De. Az. A vízre szakadó sziklák óvón ölelik körbe a kis öblöt. A kapitány az államtól bérli a területet, pénzért hozza az üdülőket. Ebből él. Míg elfordulunk, távolodóban merőn nézem a partot. Kikötök-e valaha Andreas kapitány paradicsomában? 

Éjszaka kimegyek a partra. A csillagok itt másképpen ragyognak. Nem szebben. Másképpen. Megmosom az arcom a hűs vízben és azt teszem, amit odaérkezésünkkor az első éjszakán. Akkor azért, mert idehaza ezt kérte tőlem valaki. Most meg azért, mert búcsúzni kell. Letérdelek és a koromfekete ég alatt megcsókolom a földet. Az istenek földjét. 

Efhariszto! Köszönök mindent!